Brit tudósok kimutatták (gondolom), hogy egy dolgon biztosan nem érdemes stresszelni, ha az ember egy kétévessel indul bárhova, ez pedig az idő.

Felnőttként viszont folytonos rohanás az élet. Buszok, határidők, megbeszélt találkozók.Mindig valahova oda kell érni, és a legjobb lenne minél előbb. Az ember mindig siet, ha megérkezik, siet tovább.

Meg is beszéltük Anyával egy fél éve, hogy bizony ideje lelassulnunk a bölcsis mellé, mert nem állapot, hogy mindenhova rohanunk, zászlóként magunk után lobogtatva a gyereket, mint az őrültek, és egyébként is az élet szép, ne rohanjunk el mellette, csodálkozzunk kicsit rá gyermeki szemmel, csak jól járhatunk…

Nagyon jól megy (nem). A minap olvastam Vica #nézzaképmögé írását a Mommynityn (aki még nem olvasta, annak teljes szívvel ajánlom...olyannyira, hogy linket is fogok kommentben idetenni) az igazi élet és a láttatott élet viszonyáról, és bizony ma eléggé eszembe jutott, hogy aki a játszótéren látott lelkem és türelmem vasárnapi ünneplőjében, könnyedén hihetné azt, hogy mekkora egy szuperapa vagyok, akinek aztán soha, semmi ingatja meg a világát, hanem rendíthetetlenül, szelíd szóval kíséri gyermekét az életben. Igaza lenne (nem).

Az igazság ezzel szemben az, hogy utálok késni, nagyon nehezen bírom a bölcsistempót az óriási lábaimmal, és az esetek 95%-ában továbbra is rohannék. Nem teszem, mert nem szeretném feleslegesen stresszelni ezzel a csajszibarackot, ezért aztán a feszültség megmarad bennem. Ha sikerül szelíden, együttműködve legalább nagyjából tartani az ütemtervet, és megérkezni, az egész egy varázsütésre elmúlik egy nagy sóhajtással. Ha nem sikerül... nos, az mindenkinek stresszes.

Könnyű megoldása lenne a helyzetnek, ha mindenhova egyszerűen csak előbb mennék, így aztán, ha késünk, akkor is időben érkezünk. Próbáltuk, ilyenkor sosem késünk, mindig ott vagyunk jóval korábban. A várást pedig családilag rosszul viseljük. Marad tehát az indulás körüli szülői stressz.

Vegyük például a mai napot.

Elmondom mi történt velünk. Reggeli után elmentünk a csajszibarackkal egy bábelőadásra. Amolyan apa-lánya randi, matiné kiadásban. Ezt követően felkirándultunk a Gellért hegyre, Liliputi piknikelni egyet, ahova utánunk jött nem sokkal később Anya, meg a Nagyi, úgy általánosságban is tele volt a (játszó)tér kedves ismerősökkel mindenkinek, a nap csodásan sütött, és olyan jól éreztük magunkat, hogy két órával a program hivatalos zárása után indultunk csak haza. A hazaúton Boró a vállamon aludt, otthon pedig még építettünk egy jó kis vonatpályát lefekvés előtt. Jól hangzik nem?

Most elmondom azt is, hogyan jutottunk el A-ból B-be ezen a(z amúgy valóban) csodás napon.

Reggel kicsit elaludtunk. Semmi vészes, de tekintetbe véve, hogy az indulás egy összetett folyamat, és időre kellett menni, ez adott egy kellemes alaphangot. Semmi gond, behozzuk. Borónak nem volt kedve bábszínházba menni. Aztán de. Aztán mégsem. Aztán még is. Valami oknál fogva minden egyes állítását sírással gondolta nyomatékosítani.

A reggeli “kávéjába” nem kapott elég mézet, úgyhogy azzal összeveszett, és (véletlenül, vagy sem, örök rejtély marad), kiborította. Anyára. Aki nem csak átöltözni ment ennek hatására, hanem meg is fürdött, amibe a sarj is beszállt. Az idő közben halad.

Piknikre szendviccsel készül az ember, de friss zsemlével szebb az élet, így nem vettünk előző nap. Lerohantam hát  a boltba, ami azonban vasárnap lévén később nyitott. Használható pékáru nélkül. Sebaj, legalább nem volt sor, mert a többi vasárnapi bevásárlásfelelősnél gyorsabban végeztem, belefért egy kör a pékségben is. A csajok közben készítik a reggelit odahaza, pontosabban Boró már eszi is. Az első félét. A miénkből nem kért. Egészen addig, amíg meg nem látta.

Mire leülök megenni a reggelit, már csak háromnegyed óra van indulásig. Nagyjából ennyi időbe telik egy indulási folyamat, de még nincsenek kész a szendvicsek, a gyermek pizsamában, rajtam is van még mit kalapálni, hogy prezentálható legyek. Sebaj, szendvicsmanufaktúra indul, két zsemle közt egy borotválkozás, két retek közt egy ruhadarab. Anya próbálja összepakolni a 3 különböző programhoz feltétlen szükséges cuccot. Semmi nem marad ki (de). Boró közben fogat mos.

Egyszer csak (20 perccel indulás előtt) nyugtalanító hangok érkeznek a fürdő felől. A gyermek tóvá alakította a fürdőt, lehet ezt is feltörölni. A gyermekre feladott ruhák nyilván csuromvizesek, a gyermek pucin ugrál a kanapén mint a verebek, majd jön segíteni ruhát választani, és felborítja a kisszekrényét. Megkérem, hogy nyugodjon le kicsit, de ahogy kimondom, már tudom is, hogy az üzenet igazából nekem szól.

Végül csodával határos módon mindent összepakolunk, és jólöltözött málhásszamárként a családom után én is kilépek az ajtón. Bezárom, csak azért, hogy újra kinyissam, mert süt a nap, és szemüge. Ezen a ponton már szinte sípol a fejem, mint a rajzfilmfiguráknak, de az út további része jobbára eseménytelenül zajlik, így én is lenyugszom, mire a bábszínházhoz érünk.

A bábszínházból nem nagyon akaródzik elindulnia, szeretné inkább még egyszer megnézni (helloyoutube). Mosdóba menni még annyira sem akar, és amúgy is, inkább maradjunk itt a gyereksarokban, és építsünk fészket ennek a duplopapagájnak. Ebben én kiválóan partner lennék, csak délre fel kell érjek a következő programra. Gyerekestül, cuccostul. Megegyezünk, hogy egy kis játék után továbbindulunk. Amikor ezt betartom, megsértődik, de elindulunk. Útközben itt-is, ott is érdekességekbe botlunk, meg kell nézni mindenképp. Tikk-takk. A buszt lekéssük. Nyilván. A következő pont annyi késéssel indul, amennyivel az előzőt már elértük volna. Mégnyilvánabb.

A napnál is világosabb, hogy az egész csak egy véletlenek sorozatának álcázott mesteri terv része, aminek egyetlen célja, hogy soha ne érjünk oda sehova időben. (nem)