Mondják, hogy a szülővé válás megváltoztatja az embert. Egy-két változás elég nyilvánvaló, mások viszont csendesebbek, jobban elbújnak. Mint például az az amúgy nem elhanyagolható tény, hogy a cserfes kis csacsogások szépen lassan teljesen átveszik az ember gondolatai felett is az irányítást, kicserélnek bizonyos kifejezéseket, referenciapontokat. Hol direkt, hol indirekt módon. Idejét sem tudom már például, hogy mikor mondtam ki, hogy virsli vagy játszótér. Helyettük a húsrúd (tudom-tudom, dehogy hús), illetve a gyerekszórakoztató kültéri egység szavak használatosak. Tiszta újbeszél.

De nem csak azzal tud szócserére bírni a sarj, hogy kódolt információt adjak át a jelenlétében. Van úgy, hogy egyszerűen megtetszik egy fordulata, és mi magunk is elkezdjük használni, vagy rosszabb helyzetben annyiszor mondja el, hogy beragad a mi fejünkbe is. A tanulás kölcsönös, ugyebár.

A mai napig a gyermek végső hódítása a “beszélgetni” ige, amihez mára véglegesen és visszavonhatatlanul hozzákapcsolta a gumikacsáit. Egyre ritkábban már, de az elmúlt pár hónapban gyakori vendég volt fürdésidőben két sárga gumikacsa, és társalgásuk tárgya, egy piros parfümös kocka. Valamiért az, hogy “beszélgetnek róla” (kezdetben tőle), és megpróbálják kitalálni, hogy mire is lehet jó, teljesen elvarázsolta a csajszibarackot, és minden fürdésnél, gyakorlatilag a teljes időtartam alatt újabb és újabb minijeleneteket kellett lejátszani a kíváncsi szárnyasokkal. Márpedig jó hosszan szeret fürdeni a sarj. Ennek eredményeképp, ha Anyával a társalgásunk során feljön bármilyen formában a “beszélgetni”, cinkos összemosolygás a vége, de egyedül is, akaratlanul is mindig hozzáteszem a fejemben, hogy “beszélgetnek róla”.

A “kommunikációs kettős élet” is képes cifra dolgokat összehozni. Egészen furcsán vicces érzés, amikor az ember a kollégáival is úgy kezdene beszélgetést, hogy “nézd csak, betonkeverő”, vagy “megnézzük azt a kutyust?”. Különösen hétfőn veszélyes ez, amikor egy egész hétvégényi bölcsisbeszéd után újra felnőtt közegbe érek. A minap kis híján kifejtettem az egyik nagyfőnöknek a munkahelyemen, hogy milyen szép az új “tikk-takkfalióra”.

Ahogy cseperedik a gyermek, és megtalálja legtöbbünk életébe az utat a gyermekmédia, úgy bővül agyunk “haszontalan ismeretek” feliratú része. Kiváló párhuzamot mutat ezzel például a youtube kezdőlapom, ahol mára már alig találni nekem szánt tartalmat az ajánlatok közt. Persze ezektől az új “ismerősöktől” is sokat tanulunk, hiszen hallgatjuk, olvassuk őket épp eleget (aztán újra).

A népszerű brit sertéscsalád például  többfrontos letámadásban tartja az agyamat. Boró nagy örömére néha önkéntelenül is a főcímdalt fütyörészem pakolás vagy gyurmázás közben, de ennél egy fokkal viccesebbnek tartom, hogy a sorozatban előszeretettel használ “X szeret csinálni Y dolgot. Mindenki szeret csinálni Y dolgot” képletet azt visszatérő rendszerességgel alkalmazom a családban és a családon kívül egyaránt. De ezzel legalább le lehet mérni, mondjuk egy játszótéren, hogy kik tartoznak még a “bandába”. Apropó banda, a múlt héten sikerült a fejemben Peppa hangján olvasni a kolléganőm által a belső csetprogramon küldött alábbi szavakat: “Meegvan a tavalyi komm!” - aki látta a vásárlós részt, tudja miért. ;)

Azt pedig már tényleg csak érintőlegesen említem meg így a végére, hogy mostanra már csak és kizárólag gyermekdalokkal van dallamtapadásom (“a mi sampon bioderma…”), ami azért rémesen kellemetlen, mert nagyon sokszor ezekből csak egy-két sort tudok, és az megy végtelenítve a fejemben. Munkanapokon szerencsére számíthatok a főnökömre, akinek valami egészen különleges tehetsége van dallamtapadás előidézésére, viszont gyermek híján retro slágerekkel operál. :)

Nektek van ilyen “újradrótozásotok”? Okozott már vicces helyzetet felnőtt közegben?