Egyszer volt...
2016. február 14. írta: Apavavalt

Egyszer volt...

egyszervolt.jpg

Szeretem a meséket. Szeretem a klasszikusokat, és az újabbakat.Hősöket, hősnőket, kalandokat, izgalmas egyszervolt és sosemvolt világokat az egészet tokkal vonóval. Rengeteg mesekönyvem volt, és jópár lett ezek közül rongyosra olvasva. Érdekes módon a legélesebb meseolvasós emlékem mégis az, amikor a szekrény ajtajai közé befogatott lepedőre kivetített diafilmet olvasta fel nekünk édesanyám. A legintenzívebb általános meseélményem pedig (kell-e mondanom?) az, amikor a Kacsamesék félbeszakadt, és hirtelen a színes képernyőn fekete-fehér lett minden. Régebben, az utcán járva sokszor meséltem izgalmas kalandokat magam köré, amelyeknek persze én voltam a főhőse, és hogy-hogynem a végére mindig győztesen jöttem ki a történetből. Saját mesénk is van Anyával, melynek most már szereplője a csajszibarack is természetesen.

Borónak azóta mesélünk, mióta megtudtuk, hogy úton van. A lehetőségekhez képest minden este. Hol mesébe foglaljuk mi történt aznap (úgy tudom “annapetigergő” többek között azért ekkora siker, mert a gyerekek imádják a meséket amelyeknek ők a főszereplői, és amiben olyan dolgok történnek, amiket ők is átéltek) hol csak előveszünk egy könyvet és abból mesélünk. Már a pocakban volt kedvence, kíváncsi leszek, emlékezni fog-e a makacs kiselefánt történetére, amit ha meghalott, rögtön táncra perdült odabent. Így aztán azt sűrűbben is meséltük, és így utólag nem tartom meglepőnek azt sem, hogy amikor a nővérkék elrendeltek bőrkontaktolni a megszületésnapon, és megkaptam a karjaimba a kis kékséget, azonnal bele is kezdtem: “Élt az afrikai őserdőben egy kiselefánt…”

Azóta rengetegszer makacskodott már a kiselefánt, és számos más mese is elhangzott. Voltak nagyon jók, és meglepően rosszak, sőt olyanok is, amelyeknek mintha lemaradt volna a vége. Beszereztük, és elmeséltük gyermekkorunk klasszikusait (sárga-kék könyv? valaki?), olykor azért jót mosolyogva rajtuk, hogy mennyire kilóg a nevelő célzat, vagy éppen ledöbbenve, hogy mennyire rosszul is van megírva. Szereztünk új darabokat, hol azért, hogy kikerekítsünk egy, a családból indult történetet, hol azért mert azt éreztük, hogy olyan értékekről szól, és olyan világnézetet tud átadni, amelyekre nagy szüksége van a kislányunknak. Nagyon sokféle mese elérhető rengetegféle formában. Mi egyelőre lubickolunk abban, hogy még mi választjuk ki a mesélendő történetet, ami így minden este más és csak egyszer hangzik el.

A csajszibaracknak amúgy saját könyvtára is van.  A neki elérhető magasságba leginkább képekkel teli, keménylapos könyveket pakoltunk (miután szétszeretett egy pár téphető darabot). Amekkora sikernek tartom a folyamatos zenével kapcsolatban azt, hogy a sarj már az ütemes kávékevergetésre is megrázza a pelenkáját, ugyanakkora eredmény a könyvek terén az, hogy minden nap ő maga is foglalkozik velük azon túl is, hogy a teljes gyűjteményt lepakolja a földre. Sokat nézegeti őket, mesél belőlük, vagy éppen odahozza nekünk, hogy meséljünk mi. És persze van, hogy zabálja a könyveket. Szó szerint.

Azért biztos ami biztos, egy diavetítőt is beszereztünk, ami most, hogy Borót teljesen lenyűgözik a fények, igazi sztár. Nekünk pedig nem kis nosztalgia a nyekergő, nyikorgó, forró és súlyos vasdarab, pláne, hogy egy-két film még a mi gyerekkorunkból maradt hátra (úgy nézem reneszánsza van amúgy a diafilmezésnek, aki hozzánk hasonlóan rápörögne, könnyedén megteheti).

Sajnos van úgy, hogy olyan sokáig kell dolgoznom, hogy már csak mesélni érek haza (igaz, ilyenkor általában a délelőttöt otthon töltöm), de ilyenkor ahelyett, hogy beomlanék a kényelmes karosszékembe (ami az első gondolatom lenne), inkább levetem magam a földre, könyv elő, és kezdem vagy folytatom a sztorit, miközben a sarj a fejemen mászik, az arcomba tolja a pelenkáját, elveszi a könyvet, lapoz a mondat közepén, vagyis aktívan bevondódik az eseménybe. Olyan is van, hogy szünetet kell tartani, mert neki van valami fontos megjegyzése, vagy hozzátennivalója az elhangzottakhoz (büdüdüdüüüdüüüüü).

Nagyon várom már, hogy beszélni tudjon, és meg is tudjuk vitatni a mesében elhangzottakat, vagy az azzal kapcsolatban felmerült kérdéseit. Meggyőződésem, hogy fantasztikus lesz (kivéve talán a “miért” korszakot) mert egy egészen elbűvölő világ van a fejében, ami részben benépesítésre, részben megosztásra vár.

Én mindenesetre azt ajánlom mindenkinek, hogy ne várjon a mesékkel addig, amíg a gyermek képes egy helyben ülve végighallgatni a történetet. Lehet, hogy nem reagál, úgy tűnik, hogy nem érdekli, vagy nem hagyja végigolvasni, de ebben az esetben nem a gyors siker a cél, hanem a minőségi együtt töltött idő. Márpedig a történetmesélés ennek az egyik legősibb, többszörösen bevált formája. Szóval mesére fel!

A bejegyzés trackback címe:

https://apavavalt.blog.hu/api/trackback/id/tr688391250

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása