Velem meg mi lesz?
2015. november 29. írta: Apavavalt

Velem meg mi lesz?

velemmegmilesz.jpg

Szülőnek lenni egész embert kíván. Igazából két egész embert. Tapasztalatom szerint, ha az ember fia (miután tisztességgel helyt állt a munkahelyén) meg kívánja adni a gyermekének azt a minőségi időt amit megérdemel, nagyjából olyan 3 órával számolhat naponta amikor foglalkozhat a kérdéssel, hogy ki ő, hol tart és hova szeretne eljutni. Ebből még nyilván leszámítjuk a választott párunkkal együtt töltött időt (feltéve, hogy a pár egyik tagja sem dől ki a gyerekkel együtt altatáskor vagy nem sokkal utána), aminek eredményeképpen ez az idő olyan félóra-órára redukálódik.

Apaként elvileg előnyösebb helyzetben van az ember, hiszen itt van neki a munkahely, ahol napi 8 órában karrierizálhat és teljesedhet ki. Én viszont egy olyan furcsa fajta vagyok, hogy nekem ez így kevés. Nem tudom, hogy Y-fejlövés vagy privát, de nekem bizony fontos, hogy folyamatosan fejlesszem magam, tanuljak valami újat, és legyen erre én-időm. Ezt az igényt pedig nem elégíti ki egymagában a munkahely, még akkor sem, ha olyan mint az enyém, ahol aztán bőven lehet fejlődni.

Igazából egyszerre akarok mindent. Karriert a munkahelyen, megélni az apaságomat, jelen lenni a kislányomnak, diplomát szerezni, fejlődni a 159327 hobbim közül legalább abban a kettő-háromban amit kiválasztottam, hogy “na de ezekre tényleg szakítok időt". Teljes igazságtalanságnak tartom a naptól, hogy csak 24 órából áll. Ahogy én elképzelem, miután hazaértem a munkából, kéne kapjak egy újabb 24 órát az igazán fontos dolgokra. Meg kaphatna más is, nem vagyok irigy.

Egyelőre viszont még nem találtak fel működő időnyerőt, tehát marad az, hogy beosztjuk ami időnk van. De amikor Anya úgy beszél a kétnapos hétvégéről mint más családokban a hosszú hétvégéről szoktak, az elég rossz érzés. Családi vállalkozás a diplomám, együtt vágtunk bele, de azért piszok nehéz a kivitelezés. És akkor ez csak egy (bár remélhetőleg most már rövid) aspektusa az önmegvalósításnak.

Éppen ezért gondolkodom el az utóbbi időben, hogy mennyire reális elképzelés az eredetileg tervezett 3 gyerek. Ahogy a jelenlegi helyzetemből tűnik, ott az ember már megszűnik önmaga, megszűnik társ lenni, átlényegül nullahuszonnégyes szülővé. Tessék nyugodtan követ vetni, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt szeretném. Szerencsére Anyával egyetértünk abban, hogy nem szeretnénk mártírként feláldozni magunkat a szülőség oltárán, mert az igazából senkinek nem jó. Bizony, még a gyermeknek sem. Így aztán annyi gyermeket tervezünk vállalni amennyi mellett még megmaradhatunk magunknak, és egymásnak. Ez jelenleg még egy, de aztán franc tudja, a harmadik kölökről úgyis csak a második után lehet dönteni.

Ne értsetek félre, boldog és büszke apaként végre a helyemen vagyok, meggyőződésem, hogy ebben a szerepben fogok tudni igazán kiteljesedni, erre vártam eddig. De az apa mögött ott az ember, akinek szüksége van az önmegvalósításra, az önfejlesztésre, és a párkapcsolatára ahhoz, hogy egyensúlyban maradjon, és olyan szülője lehessen a lányának amilyet elképzelt neki. Nem akarom évek múlva felhánytorgatni neki az “elvesztegetett éveket", “kihagyott lehetőségeket” és különösen nem szeretném rajta keresztül megélni az álmaimat. Ezért fontos az ő szempontjából is az, hogy én tudjam, #velemmegmilesz. Nekem pedig van egy határozott tervem, amivel eddig egész jól haladok.(Természetesen van “B" tervem is mert...ilyen vagyok na!)

A bejegyzés trackback címe:

https://apavavalt.blog.hu/api/trackback/id/tr748125788

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása