Három évesnek lenni csodálatos dolog lehet. Az ember elég sokat tud és ért már a világ működéséből ahhoz, hogy magabiztos legyen, és elég keveset ahhoz, hogy bőven jusson hely az életében a varázslatnak.
Ott van például az idő, ami eleve relatív dolog, hiszen például ugyanaz a két perc, ami észrevétlenül tűnik el NEKÜNK, akik tényleg csak egy kicsit szeretnénk még visszaaludni reggel, és nagyjából egy örökkévalóság, NEKI aki azt várja, hogy mikor megyünk már át a nappaliba játszani
Többször tapasztaltam azt (mindannyiszor jót szórakozva a felfedezésen), hogy Borónak nem relatív az idő, hanem egyszerűen nincs. Tegnap este például Tádét kerestük, mire a csajszibarack a legnagyobb természetességgel közölte, hogy a radiátoron van, és szárad, mert festékes lett. Egy héttel korábban valóban ez lett volna a helyes megfejtés.
Valami ködös, elbeszéléseken alapuló elképzelése van a sarjnak a múltról, de az is leginkább azóta, hogy megszületett a testvére, és ezért mindenki (őt magát is beleértve) sokat beszél arról, hogy milyen volt, amikor még ő volt kicsi.
A jövőről jelen állás szerint annyit tud, hogy délután van, és a “fogok”-on keresztül lehet oda eljutni.
Egyébiránt pedig egy körkörös, soha véget nem érő jelenben él, amiben az a legjobb, hogy nem kell várni, hiszen minden épp most történik.
A múlt héten, ebéd után kitalálta a nagylányom, hogy szeretne fagyit. Mivel épp nem volt a mélyhűtőben, felajánlottam, hogy csináljunk. Miután ellenőrizte, hogy valóban nincs a mélyhűtőben, bele is egyezett. Fogtuk a joghurtot, beöntöttük a jégkrémformába, majd elhelyeztük a frigóban. Alig csuktuk be az ajtót, már jött is a kérdés, hogy készen van-e már. Úgy gondolom, a válaszom, amiben kifejtettem még sok idő kell, mire megfagy, nem tűnt különösebben elfogadhatónak, de a csajszibarack nagylelkűen felajánlotta, hogy játsszunk kicsit, esetleg olvassunk el egy könyvet, és addigra “megsül”. Nem sült meg.
A következő két órában még többször terült el mindenttudó, huncut mosoly az arcán, amit mindig az akutális elfoglaltság félbehagyása, és a fagyasztó ajtajának feltépése követett. Szerencsére nem hagyta magát zavartatni a mindannyiszori sikertelensége által, szépen visszapakolta a leendő fagyiját, bezárta az ajtót, és folytatta, ahol abbahagyta. Annál nagyobb volt az öröm másnap reggel, amikorra végre elkészült. Még Fülünyúl is kapott jégkrémet (amit szerencsére én ehettem meg). “Mondtam ám, hogy megsül! Te, Apa!” kaptam még meg végül.
Úgy néz ki tehát, hogy az idő egyelőre a világ varázslatos, szabadon alakítható felébe tartozik még a csajszibarack számára. Talán éppen azért, mert még nem tanulta meg az ide vonatkozó szabályokat, így azok nem is kötik..és ki tudja, nem neki van-e igaza...
Mindenesetre ennek figyelembevételével máris egy fokkal érthetőbb, hogy miért nem elfogadható válasz a gyermek számára konyhából a nappali felé harsogott “Mindjárt megyek, egy perc”, ami a sarjnak nem szolgál semmi támponttal, még a felnőttek közti, megegyezéses “valahol 3 és 8 perc közt”-el sem, annyi biztos csak, hogy MOST nem vagyunk ott. Érthető, hogy miért fér be a MOST indulás elé még gyorsan 4 résznyi Thomas, hogy miért felfoghatatlan hogy egy nap csak egy napocskás vitamint lehet bevenni és miért meglepő hogy már megint termett valami az adventi kalendáriumban. A szülinap is egyből könnyedén lesz “mindjárt”, mert ugyan mit számít az a nagyjából 340 nap.
Végül is a karácsony is július óta közeledik...
