Ígértem egy félelmetes, farkasos történetet. Az igazat megvallva, kicsit talán túloztam, mert ez sokkal inkább egy félelmes történet, de gondoltam a “félemetes” jobban illik a hónap hangulatához. Úgyis mindjárt itt a hóvége amikor az emberek elkezdhetnek vitatkozni a közösségimédia felületeken, hogy van-e Magyarországon helovín vagy nincs-e. Na, de elkanyarodtam a lényegtől. A sztori (amiben Farkas azért van). 

Szóval, az úgy kezdődik, hogy pár hete Fülünyúl elkezdte a bölcsit. Mint nagyjából minden ami a két csajjal kapcsolatos, ez a történet is teljesen máshogy alakult mint a nővérénél. Hiába no, mégis csak két külön emberpalánta két külön személyiséggel vagy mi. Nem mondom, hogy ez az egyetlen “Fülünyúl-specifikus” kihívás az életünkben, de ez valami olyasmit hozott magával amihez még csak hasonlót sem éltünk át a Csajszibarackkal.

A beszoktatás maga bár nehezebben ment mint vártuk, de alapjában véve rendben haladt a maga útján, Anyávávált briliáns taktikák és stratégiák egész sorát vetette be többnyire sikerrel. (Aki érdeklődik a részletek iránt, megtalálja őket Anyávávált oldalán, itt) Megvoltak a kis rituálék, dalok, könyvek, és összességében (legalább elméletben) szívesen ment bölcsibe a mi kis kék csibénk. Ott aztán nem feltétlen maradt annyi ideig mint ideális lenne, de megvannak a kis barátai, a kedvenc játéka, alakulnak a dolgok. Nappal. Amikor nem vétünk lépést a rendszerben.

Aztán egy éjszaka felébredt Fülünyúl, hogy ő fél. Jobban mondva mindenki felébredt (Csajszibarack kivételével, aki mellett, ha egyszer elaludt, egy 747-es is nyugodtan felszállhat, ő legfeljebb a másik oldalára fordul), mert valami vérfagyasztó sikítós sírással adott nyomatékot az üzenetnek. Valahogy bekerültem a gyanúsítotti körbe, ugyanis a félálomban elmormolt szavak közül az “apa” felismerhető volt, úgyhogy bár megpróbáltuk meggyőzni, hogy jómagam egyáltalán nem vagyok ijesztő, sőt, bármi ijesztőtől nagyon szívesen megvédem, végül az alvás érdekében arra jutottunk, hogy szobát váltok. Arra az estére ez meg is oldotta a helyzetet, úgyhogy el is könyveltük a dolgot a “furcsaság” kategóriába.

Igen ám, de megismétlődött. Újra és megint. Formát is öltött pár nap után, Fülünyúl immár a Farkastól félt. Nyilván nem volt nehéz meghúzni a vonalat a bölcsi és a Farkas között, de ez a felismerés nem sok segítséget nyújtott abban, hogy miként segítsünk legyőzni neki a félelmeit. Próbáltuk dallal, festéssel, rajzzal, beszélgetéssel, semmi nem hatott igazán. Egy rövidebb tesztidőszak után kiderült, amit én végig sejtettem, hogy én magam ártatlan vagyok, legalábbis nem vagyok egyéni problémaforrás. Úgy tűnik a hangok riasztják meg, azok viszont akár napközben is. Anyávávált azt meséli, bármilyen kicsi neszre azonnal rákérdez, hogy ez most Apa, a Nagyi, vagy netalán a Farkas-e.  Éjszakája válogatja, de van, hogy 2-3szor is helyszínt váltanak, Csajszibarack pedig vagy utánuk megy vagy nem, ez elsősorban attól függ, hogy felébred-e. Igazi izgalom amúgy, hogy ki hol kezdi az éjszakát, ki mellett fekve, majd aztán hol találja a reggel. A két hely a legritkább esetben ugyanaz. (Kicsit olyan az egész mint egy egyetemi kollégium. ;) ) Arra azért figyelünk, hogy mindegyik gyermek mellett legyen legalább egy szülő, de én például már ébredtem egyedül nagy meglepetésemre.

Tegnap voltunk a Vadasparkban, ahol látogatásunkkor éppen lustán, egyáltalán nem fenyegetően süttette magát két farkas az októberi napfényben, rács mögött. Gondoltam megnézzük őket Fülünyúllal, ennél kevésbé fenyegető farkasokat úgyis nehéz találni, ha pedig látja, hogy nem is ijesztő, hátha jobb lesz neki. No kisebbik lányom (aki nagy sétamániás egyébként) a maga részéről felkérte magát az ölembe, és hosszasan értekezett velem a farkasokkal átellenben hasonlóan békésen heverésző szarvasról, valamint annak szarváról. Majd miután a medvékhez értünk, lekérte magát a földre és beintegetett nekik. 

A nagy szembenézés tehát elmaradt, de reméljük, ahogy a bölcsi szép lassan a mindennapok részévé válik, a Farkastól is elbúcsúzunk majd.