Beszoktatás-e az újrabeszoktatás? Vagy a para csak az “elsőszoktaztósoknak” jár?

Sokat gondolkodom ezen, ahogy közeledik a szeptember. Volt már egy témában közeli poszt a blogon a másra bízásról, de az intézményesítés kihívásairól csak futólag emlékeztem meg. Bár azt azért túlzás lenne állítani, hogy elsőre  zökkenőmentesen ment.

Csajszibarack új óvodába megy szeptembertől, és bár az óvoda neve nem változik, ez csak az intézmények elnevezésének fantáziátlanságán múlott. Minden más kicserélődik körülötte, beleértve a(z egyik) legfontosabbat (legalábbis számomra), az óvodai jelet. Legalábbis majdnem biztos.

Első körben szerencsések voltunk a jellel is, a beszoktatással is. Menetközben érkeztünk, nem nagyon volt senki versenytárs a jelekért, és valamiért több “prémiumjel” is szabad volt, amik közül szabadon választhatott. A beszoktatás ütemét pedig többé-kevésbé mi diktáltuk, mert a csoportot egy frissen végzett és egy rutinos, de frissen az intézménybe érkezett óvónő vezette. Az egyik nem mert tiltakozni, a másik nem igazán tudta mi ellen kéne, úgyhogy mi lefolytattuk a saját ütemünkben.

Közel egy hónap alatt.

Akárhogy is, kialakult az ovis rutin benne, bennünk. Megvolt kivel megy, kivel jön. Létrejöttek az első barátságok, megvolt az első “beviszem megmutatni”, amit viszonylag kis meglepetésre az első “széttépték a többiek” követett. Szerencsére sikerült megragasztani. A rendszer, bár messze volt a tökéletestől, de jól működött. Ráadásul, mivel az óvoda a munkahelyem mellett volt, ezért reggelente olyan páratlan alkalmam nyílt beszélgetni a nagylányommal, figyelni ahogy egyre jobban megismeri maga körül a világot, meghallgatni a véleményét dolgokról, válaszolni a kérdéseire, ami egészen biztosan hiányozni fog.

Mert bizony nem csak a gyermekért aggódás vezeti a gondolataimat, hanem ha őszinte vagyok, bizony van ebben némi önzés is. Persze, nagyon azonosult az óvodai jelével, láthatóan fontos volt neki, de ki tudja, lehet, hogy egy következővel is simán összehaverol, sőt lehet, hogy még jobban fogja szeretni. Persze, tök cuki kis barátságokat kötött, amik nyilván hiányozni fognak neki ha eszébe jutnak, de például nemrég volt nálnunk vendégségben az egyik főhaver a (most már) előző oviból, és bár óriási szülői rettegés előzte meg, hogy “jajj mi lesz, ha kiderül, hogy nem egy oviba járnak ősztől”, nem lett semmi. Fel sem merült. Annyira a mostban voltak (ahogy azt hiszem az ekkora gyerekek általában), hogy az egész ovi téma nem került említésre sem. Tudom, hogy nekem miért lesz nehéz, elképzelem, hogy neki miért lehet az, és máris megszakad a szívem érte, pedig nem biztos, hogy indokolt.  

Az, hogy időről időre a Csajszibarack tiltakozik az oviváltás ellen (bár diretben még nem is mondtuk el neki), az nem különösebb meglepetés. Minden ellen tiltakozik. Aztán hogy ebből a tiltakozásból mennyi szól az új ovinak, és mennyi annak, hogy a szuper nyara után egyszerűen nincs kedve újraintézményesülni, az majd jövő héten kiderül. Vagy soha nem derül ki. Még az is lehet, hogy feleslegesen aggódok, és  jól fogja viselni a változást.

Holnap szülői értekezlet, kényelmetlenül közel a kezdőnaphoz. Aggódom, hogy ennyi idő már csak intézményi kinyilatkoztatásra elég. Aggódom, hogy nem lesz idő beszerezni az X-et. Aggódom, hogy nem akarom majd beszerezni az Y-t. Aggódom vajon sikerül-e eléggé kiállnom a gyermekem érdekeiért anélkül, hogy már a nulladik napon elvágnám magam a teljes tantestületnél. Aggódom, hogy szét tudom-e választani a saját aggodalmaimat az ő érdekeitől. Elvileg azért választottuk ezt az új intézményt, mert egy csomó ilyesmin nem akarunk aggódni, és lám, mégis aggódom.

Lehet, hogy én nem állok készen a változásra. Pedig jön.