A ‪#‎mommynity‬ aktuális hashtagje kiváló alkalmat biztosít arra, hogy egy, engem régóta foglalkoztató, de múlt héten valahogy kiemelten a facebook falam fókuszába kerülő témáról írjak. Meghagyva a ‪#‎ősAnyázást‬ az anyáknak, én a ‪#‎ősApákról‬, illetve annak véleményem szerinti meghaladásáról, az Y-apákról osztanék meg pár gondolatot.

Beszélhetnék általában az Y-generációs férfiakról is, de mivel ez egy apablog, nem fogok. Illetve közvetve mégis. Mert a jelenségek gyökere közös. Régen (nem elég régen, láthatóan) az volt a felállás, hogy apa homlokon csókolta a kisdedet, adott egy cuppanósat anyának, elment munkába, megkereste a betevőre valót (vö. mammut), majd hazaért (“Honey I’m home!”), és (el)várta a vacsorát. Vacsora után olvasott/dolgozott még/meccset nézett amíg anya rendet rakott, elmosogatott, és lefektette a gyerekeket. Szóba sem jött, hogy felkeljen a síró kicsihez, pelenkát cseréljen vagy felöltöztesse a sarjat. “Ne zavarjuk apát édesem, holnap korán kell mennie dolgozni”. Pater familias. A család ura és parancsolója. Magáról a gyerekről vajmi keveset tudott, de amikor kedve volt hozzá, foglalkozott vele, és ha a poronty éppen nem volt apás kedvében, hát egy-egy játék, csoki, némi engedékenység mindig megoldotta a dolgot.

Régen, de sokáig ment ez így, nem is csoda tulajdonképpen, hogy szépen kialakult a joviális, gyereknevelésről mit sem tudó, pillanatyni népszerűséget hajhászó apa sztereotípiája. Aki a gyermek teljes jövőjét hajlandó kockára tenni, az anya minden pedagógiai próbálkozását keresztbe húzni, csak azért, hogy a poronty kedvelje. Felelőtlen és komolytalan. Olyan lett szépen lassan mint a szőkenő, vagy Móricka. Az alábbiakban idézek egy pár (kitalált vagy igazi) konfliktushelyzetet a‪#‎gyerünkanyukám‬ múlt heti posztjából:

“ANYA: Gyertek uzsonnázni! Van barack, áfonya, joghurt és kalács.
APA: Juhúúú, gyerekek, építsünk a nagy Merszi csokiból autópályát, aztán együk meg mind!

ANYA: Vettem olyan lila tehenes sötétbarna édességet, ha rendesen ebédelnek, kaphatnának.
APA: Gyerekek, van itthon Milka csoki! Mindjárt eszünk, jó?

ANYA: Semmi baj, nem kell félned! Azért dörög az ég, mert mérgesek a felhők. Nem, nem jönnek be a szobába, nyugi! Égve hagyom a villanyt és itt maradok, amíg elalszol.
APA: A viharnak akkora ereje van, hogy kicsavarja a fákat a földből és azok ráesnek az autókra. Igen, a villám tüzet okoz és van, hogy belecsap az emberekbe. Na, jó, villanyoltás srácok, jó éjszakát!

ANYA: De büdös itt valaki! Ki van bekakilva?
APA: Nem csöngött a telefonom? Ti nem hallottátok? Megnézem, hátha bentről kerestek!”

Erről az apáról beszélek. Erről az apáról állítom azt, hogy egyre kevesebb van belőle, és azt, hogy én kényelmetlenül érzem magam, ha apaként vele azonosítanak. Ez az a kép, az az előítélet amit nehéz megváltoztatni, amitől sok apának nehéz igazán kivennie a részét a gyereknevelésből, pedig amúgy szeretné. Nehéz úgy kicserélni életed első pelenkáját, hogy mindenki arra számít, hogy elrontod. Sok apa csak elfogadja a skatulyát amibe belekényszerítik, pedig amúgy többre vágyna. Ugyanakkor én például nem kérek a skatulyából.

Mert én nem ilyen vagyok, és az a tapasztalatom, hogy egyre többen vagyunk nem ilyenek. A ‪#‎HVG‬ online kiadásának múlt heti cikke (http://hvg.hu/…/20150722_Menok_stilusosak_vaganyak__Ime_az_…) egy jelentősen általánosító, felszínes képet festett az Y-generációs anyákról egy amerikai tanulmány alapján, de be kell valljam, hogy mi például rengeteg mindenben magunkra ismertünk (magunkra, nem csak Anyára). Olyannyira, hogy meg is fogalmazódott bennem, hogy vajon miért nincs tanulmány az Y-generációs apákról, és vajon ha lenne, az milyennek írna le minket.

Mert szerintem mi, Y-apák igenis szeretnénk kivenni a részünket a gyereknevelésből. Az egészből, nem csak a sikerekből. Talán nálunk jelenik meg először ez az igény szélesebb körben. Mi már semmilyen szülői feladatot nem tolunk át az anyákra, ha úgy hozza a helyzet, bármikor elvégezzük (objektív akadályokat leszámítva, ugye). Úgy gondolom nálunk nem kérdés, hogy pelenkát cserélünk, büfiztetünk, felkelünk az éjszaka közepén (ha másért nem, hát szolidarításból...szoptatni nem tudunk, de legfeljebb hozunk egy pohár vizet anyának), kivesszük a részünket a ruhatár, az étrend, a szabályok kialakításából, és elmegyünk sétálni a sarjjal ha anyának pihenésre van szüksége. Könyveket és blogokat olvasunk (írunk) gyereknevelésről. Bár nekünk nem megy természetesen, és kicsit tartunk tőle, hogy ráfordulunk álmunkban,de megtanulunk a gyerek mellett aludni. Hordozunk és babakocsit tolunk, olyan kifejezéseket tanulunk meg mint “BLW”, “TGYÁS” és “habtapi”. Tesszük mindezt emelt fővel. Nem áldozatai vagyunk az apaságunknak, hanem büszke megélői. Valójában képesek vagyunk a poronty(ok) felügyeletére akár egyedül is, anélkül, hogy mindenki fagyis pizzát vacsorázna, és éjfélig maradna fent, Sharknadot nézne és a csillárról lógva sárlabdákkal dobálózna a lakásban.
A szülőségünk nem áll meg a besegítésben, és a fürdetés monopolizálásában. Jelen szeretnénk lenni. Szeretnénk segíteni kiválasztani a gyerekülést, nem csak a pénzt adni rá. Számunkra is releváns kérdés, hogy milyen legyen a hurcikendő, barna vagy fekete, karikás vagy hosszú. Sőt, szeretnénk egy sajátot (én például kinéztem egy kék lovagosat magamnak), és batyuban hordozva a sarj-Yodát, ifjú Skywalkerként készülünk farsangi buliba menni. Ott akarunk lenni minden fontos pillanatnál, részt akarunk venni minden fontos döntésben (és a kevésbé fontosakban is), együtt és egyenlőként.

Ennek az igénynek az elfogadása, ez az egyenlőség társadalmi szinten még várat magára. A közvélekedés még mindig inkább lesajnál minket, és szelíd vállonveregetéssel eltessékel a pelenkázóasztaltól (miközben persze számon is kéri, hogy miért nem cserélünk elég pelust). Magyarországon például, bár a törvények lehetővé teszik, mégis teljesen kiakasztja a hivatali procedúrát ha az apa marad otthon gyesen a poronttyal, és kórházak tiltják ki az apákat gyermekeik mellől, előbb engedve be a nagymamát éjszakára mint a másik szülőt. A sor nagyon hosszan folytatható. A sztereotípiáknak és a szexizmusnak van egy kevésbé hangosan támadott, de nem kevésbé káros oldala, az, ami a férfiakat, különösen az apákat érinti. Ezzel foglalkozik apák napi posztjában a ‪#‎feminfo‬ (http://feminfo.444.hu/…/a-ferfiakat-sujto-szexizmusnak-is-…/). Sok fontos területe van az emancipációnak, úgy gondolom ez is közéjük tartozik.

Én szerencsés vagyok, nálunk nincs kérdés a szülői egyenjogúsággal kapcsolatban. Az első hónapot leszámítva, amikor valóban nem találtam a helyemet ebben az egészben, és csak lestem a sarjat a női hátak sorfala mögül, egyenjogú félként vagyok jelen. Megélhetem az apaságomat, nem kételkednek bennem csak azért, mert nem én szültem a gyereket. Ehhez nyilván kell a belső igényem is, de szükséges hozzá a támogatás és az elfogadás a család női tagjaitól. Y-generációs apaként, és apatársaim nevében ugyanezt szeretném kérni a társadalomtól.

Bontsuk le együtt a sztereotípiát amit ősapáink építettek fel. Mi próbálkozunk, és annyit kérünk csak, hogy bízzatok bennünk. mert‪#‎apaiscsakegyvan‬.