A ‪#‎mommynity‬ e heti témáját érintettük már a héten, de semmi esetre sem merítettük ki. Az történt, hogy a keddi posztot már elterveztem mielőtt kiderült volna, hogy metszetünk lesz. Fogadjátok hát szeretettel írásomat a heti témában.

***********************************

Én egy rémesen lusta ember vagyok. Kiválóan érzem magam a komfortzónámban, az is előfordul, hogy olyan programra is nehezen indulok el amihez kifejezetten van kedvem.

Introvertált is vagyok. Nehezen ismerkedek, nem vagyok jó csevegő, rettegek attól, hogy másokat zavarjak.

Mindkettőn próbálok változtatni, mert nem tetszik, hogy ilyen vagyok, de az ember alaptermészetét átalakítani nem kis vàllalkozás. Nekem legalábbis nem az.

Ennek a coming outnak az oka az, hogy a fentieket tartom a fő okoknak, amiért ilyen sokáig tartott cselekvésre bírnom magam a menekülőkkel kapcsolatban. Nem arról van szó, hogy nem segítek szívesen, mert mindig adok a rászorulóknak ha tudok. Ha szembejönnek. A proaktívkodás nem az erősségem ezen a téren.

Anyával hónapok óta beszéljük, hogy ki kéne menni segíteni. Aztán valahogy aznap éppen nem jó. Akármelyik nap is az aznap. Eltűnik az egész a hétköznapokban, mint annyi más cél, terv és elhatározás.

Nem tudnám megmondani, mi történt kedden, de végre erőt vettünk magunkon és kimentünk. Összeszedtünk némi játékot (Borónak már így is alig férnek el, pedig még 1 éves sincs), felvettük a kapcsolatot a helyi erőkkel, és megjelentünk a pályaudvaron. Elosztogattuk a játékokat, felügyeltük az adományokat, vizet és almát osztottunk. Nem csináltunk semmi komolyabbat, semmi esetre sem váltottuk meg a világot. Olyasmi volt mint amikor az ember bedugja a lábát a medencébe, hogy megnézze milyen a víz, mielőtt fejest ugrik.

Az a boldogság, az a mosoly ami a szír gyerekek arcán volt amikor megkapták a játékokat az nehezen leírható. Ott úgy érezte az ember, hogy minden kétséget kizáróan valami jót tesz. Hogy tulajdonképpen mivel is várt eddig. Aztán volt olyan eset is, amikor már a vizet és almát kérő migráns stílusából biztos voltam benne, hogy hülyére vagyok véve (és tényleg, mint utóbb kiderült, ő napok óta a környéken lebzsel, nem megy táborba, és az új önkénteseket találja meg mindig). Ez persze rosszul esett, de nem jobban, mint amikor bárki más palira vesz. Mindannyian emberek vagyunk, van köztünk bunkó, és kedves természet egyaránt.

Eddig még soha nem tudtunk 1-1.5 óránál többet maradni a kicsi miatt, de nem éreztem azt, hogy feleslegesen lennénk ott. Kedd után csütörtökön és pénteken is kimentünk. Felügyeltük az adományokat, útbaigazítottunk, vizet osztogattunk, buszra tettük a menekülőket. Mindig amit kellett és amire futotta az időnkből, felkészültségünkből.Kicsi segítség is segítség.

Soha nem szeretnék abba a szörnyű helyzetbe kerülni, hogy a családommal mindenünket hátrahagyva az életünkért kelljen menekülnünk, és más emberek segítségére kelljen hagyatkozzunk egy idegen országban.Ahogy azt sem szeretném, hogy bármi más okból olyan helyzetbe kerüljek, hogy a puszta létfenntartásunkhoz mások segítségére szoruljunk. Azt viszont szeretném, hogy ha mégis ilyen helyzetbe kerülnénk, akkor az olyan introvertált és lusta emberek mint én is le tudják győzni a saját korlátaikat és tudjanak segíteni.

Azon felül, hogy egyszerűen jó érzés segíteni, úgy is érzem, hogy valami fontosat tanítok meg ezáltal Borónak, aki reményeim szerint majd úgy nő fel, hogy nem lesz neki ekkora kihívás ez az egész. Nálunk most elkezdődött valami, és úgy gondolom, rendszeresen fogunk önkénteskedni akkor is, ha ez a tömeges migrációs hullám egyszer levonul. Mert rászorulók mindig lesznek. Arra bíztatok mindenkit, hogy segítsen, akármilyen keveset, akármilyen kevéssel is tud.‪#‎sokkicsimenjünksokra‬