Másfél éve vagyok kétgyerekes apuka, de kínosan kevés időt töltöttem mindezidáig a lányokkal hármasban.

Majdnem pontosan 3 éve posztoltam arról, milyenek voltak a Csajszibarackkal az első, kettesben eltöltött programjaink. Érdekes, hogy akkoriban egy gyermekkel és pár órára éreztem azt a fajta kihívást amit most két gyerekkel egy egész napos programnál érzek. De hát nyilván nem múlt el nyomtalanul apaságom most már több, mint 4 (!!) éve...Ráadásul Boró az esetek többségében óriási segítség. Ennek ellenére még mindig aggodalmakkal telve vágok bele egy-egy ilyen napba. Ez részben azért van, mert eleve nagyon kevés idő van már négyesben lenni is, másrészt azért, ha őszinte vagyok, kissé tartok is ezektől az alkalmaktól. Pontosabban tartottam.

Tavaly december elején Anyáváváltnak Sopronban volt előadnivalója, úgyhogy csináltunk egy jó kis családi hétvégét a dologból. Ez persze azt is jelentette, hogy az egész napos program ideje alatt  Csajszibarack és Fülünyúl az apjukkal lógott.

Kilenc óra. Egy (jobbára) ismeretlen városban. Télen (mármint akkoriban éppen csak azon a környéken volt tél, máshol az országban nem, de hát épp ott voltunk, tehát ez is épp elég volt). Enyhén be voltam pánikolva, de belevágtunk.

Sokat segített, hogy a belvárosban épp állították fel az adventi díszítést, illetve mint kiderült, az, hogy kocsi nélkül (pontosabban kocsival, de jogsi nélkül vagyunk), igazából egyfajta előnynek is tekinthető. Az utazóidő ugyanis nagy barátom nekem ezeken az alkalmakon. Voltak persze szép kihívások, mint pl két gyermeket cipelve próbálni navigálni a telefonnal, vagy egy Sopron külterületén “pisilnikell” vészhelyzetet megoldani helyismeret nélkül, de valahogy mindig akadt megoldás. Még altatnom is sikerült. Kétszer is.

A türelmemet is csak egyetlen egyszer vesztettem el, amikor kiderült, hogy a Ligneumban (ami amúgy egy zseniális hely, látogassatok el oda, ha Sopronban jártok), ahova úgy érkeztem meg a kockára fagyott kisebbikemmel és a sétálást rémesen unni találó négyévesemmel, mint egyfajta oázisba, csak készpénzzel tudok fizetni. Még csak nem is ezen akadtam ki (bár nem esett jól a hír), hanem azon, hogy ezek után annak ellenére sem voltam képes egy jó ideig megtalálni az ATM-et, hogy a segítőkész recepciós srác még térképet is rajzolt. Háromszor mentem el mellette, mert álcázta magát.

A nap végére azt is megtudtam, hogy a Csajszibarack időkorlátja egy játszóházban nagyjából három óra (az enyém olyan 30 perc), és a Fülünyulat az egész kócerájban leginkább a mosdóhoz kikészített cserepapucsok érdeklik. Összességében végig szuper együttműködőek voltak a lányok. Ahogy igazából jellemzően azok, hiszen ők sem akarják magukat rosszul érezni. Direkt tuti nem. Az olyan aggodalmaim, mint: “Mit csinálok ha ketten háromfelé mennek?” “Hogy fogom elaltatni a Fülünyulat?” “Mi lesz, ha mindkettő egyszerre sír?” rendre alaptalannak bizonyulnak. Tulajdonképpen a helyzethez kapcsolódó egész feszültségem felhúzható arra a félelemre, hogy “csak nehogy sírjon a gyerek, mert akkor nem tudom megnyugtatni”. Talán ismerős lehet, szerintem sokan, akik nem vagyunk anyák, éreztük már ezt. Még az is lehet, hogy néha anyák is érzik… Nos elárulom, volt, hogy sírt. Mindkettő. Megnyugtattam. Mindkettőt. Őszintén meglepett az egyszerű megoldás, de nagyon jól is esett. Az a nap nagyon sokat segített nekem abban, hogy átlépjem a saját korlátaimat, és kicsit közelebb kerüljek ahhoz az apához, aki lenni szeretnék.

Főleg mostanában, amikor hétköznap estéken sokszor érzem úgy, hogy csak egy kicsit csöppenek bele hármójuk életébe, és épphogycsak sikerül kapcsolódni a lányokhoz, az ilyen “apalánya(i)” kalandozások rengeteget segítenek. A kapcsolatunkon, a szülői önbizalmamon, és úgy általánosságban a lelkiállapotomon is. Ha nem érezném fájdalmasan kevésnek a családként töltött időt általánosságban, talán még direkt is keresném az alkalmakat, de így egyelőre inkább csak örülök, ha megtalálnak.