Ma reggelinél kisebb csúsztatással sikerült csak elkerülnünk egy pedagógiai karambolt. Történt ugyanis,hogy a sarj elképesztő alapossággal köpködte ki az almadarabokat ahelyett, hogy elfogyasztotta volna őket. Ezt a folyamatot Anya valamiért nagyon viccesnek találta.
Objektíven és önmagában valóban az volt, viszont sajnos nevelési szempontból zsákutcába tereltem magunkat, amikor megjegyeztem, hogy ez nem vicces (miközben ugye a szebbik felemet szemmel láthatóan kis híján szétvetette a nevetés). Vészmegoldásként elkezdtünk kukucs-játékot játszani, hogy Anyának végre legyen valami amire ráfogja, hogy vicces, és kinevethesse magát kedvére. Utólag valószínűleg már az őszintébb megoldást választanám, és elmondanánk a csajszibaracknak, hogy bár nevetéshez vezetett az akció, igazából nem vicces, és szeretnénk, ha legközelebb nem csinálná.

Nagyjából két hete voltam két hete szem- és  fültanúja egy jelenetnek a vonaton, amelyben egy anyuka azzal a csellel állította le a mellette ülő nénik elsöprő tukmálásának (amit mi szerencsésen elhárítottunk azzal, hogy Boró még nem fogyaszt cukrot meg fehérlisztet) derekát lelkesen beadó fiát, hogy a maradék süti már “a nénié, és az csípős”. Közben persze nem győzködött tátogni és kacsintgatni az idős hölgyekre, hogy nehogy lebuktassák.

Az oka annak, hogy ezt a két történetet megosztom az, hogy szerintem ugyanannak a két spirálnak különböző pontjain helyezkednek el. Nem vagyok én szakember, hogy elnevezzem a spirált (az is lehet, hogy van is már neve), de arról beszélek, ahogy a csúsztatásokból kisebb, majd nagyobb hazugságok lesznek a mindennapokban, melyeket előbb csak mi mondunk, majd idegeneket is be kell vonnunk, hogy hatásos legyen. Mindezt nyilván a gyermek érdekében, és különben is, amit nem ért, az nem fáj neki. Az intellektuális fölényünkkel legalább olyan könnyű visszaélni mint a fizikaival. Aztán persze rémesen meg vagyunk sértve amikor a tinink szemrebbenés nélkül az arcunkba hazudik.

15 hónappal a hátam mögött nyilván sokat kell még tanulnom a szülőségről, arról, hogy hogyan kezeljek különféle helyzeteket, amelyek még fel sem jöttek ezalatt az idő alatt. Azt viszont már most határozottan érzem, hogy egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy hülyének nézzem a gyermekem. Már most sem.

Úgy érzem ez a kihívás igazából még előttünk van, és nyilván számtalan alkalom lesz, amikor nem jó döntést fogunk hozni ebben a témában, de hiszek benne, hogy mindenképpen érdemes törekedni az őszinteségre. A megbízhatóság, szavahihetőség nagy kincs bármely kapcsolatban, különösen igaz ez egy gyermek-szülő kapcsolatra, ahol még mintaadás is történik. Igazából kevesen tervezik valóban hátrahagyni a gyereket a játszótéren amikor azzal fenyegetőznek, hogy “ha nem jössz, itthagylak”. Helyette a valamivel hosszabb “Most már indulnunk kell. Szeretnél egyedül jönni, vagy vigyelek inkább?” nem csak nem lódít, de még választási lehetőséget is ad, ami inspirálólag hathat (aztán, ha nem jön a kölyök, akkor persze fel kell kapni). Ha mindenről, amit nem akarjuk, hogy megfogjon azt állítjuk, hogy forró, vagy éles, és netalán lebukunk az ellenkezőjével, milyen súllyal fog latba esni a szavunk, ha tényleg forró vagy éles tárgytól szeretnénk majd távoltartani?

Nálunk a nevelés egyik legfontosabb eszköze a kapcsolatunk és a bizalom ami köztünk van. A csúsztatások, pláne hazugságok ezt az eszközt rombolják le, mert ugyebár a hazug embert utoléri a sánta kutya. Ezért szeretném lehetőség szerint elkerülni őket, legalább akkor, amikor csak “rövidítések” egy adott pillanatbeli probléma megoldásához.

Azzal kapcsolatban persze nincsenek illúzióim, hogy a sarj előbb-utóbb találkozni fog a hazugsággal, fogják átvágni, ez óhatatlanul eljön mindenki életében, többször is. A kérdés inkább megint az, mint oly sokszor, hogy mivel teszek jobbat a gyerekemek, ha már tőlem megtanulja, hogy a világ kegyetlen és kemény, és neki is ilyennek kell lennie, hogy megtalálja benne a helyét, vagy azzal, hogy ha ebben a kemény és kegyetlen világban megpróbálok egy megbízható pont lenni, és őt is ilyennek nevelni, remélve, hogy később ő is ezt várja majd el a kapcsolataiban, így (is) próbálva javítani valamicskét a világon, és annak kegyetlenségén. (http://www.fowllanguagecomics.com/comic/scaryworld/)

Hiszen azt, hogy az ő világa milyen lesz, igazából úgyis ő dönti el, nekem csak arra van ráhatásom, hogy én mit és hogyan adok hozzá.