Amikor ezt írom, csönd van. Kicsit lelkiismeretfurdalásos, de nagyon jóleső csönd. Sok a dolog mostanság, rengeteg fronton, rengeteg a bizonytalanság, amitől én már jó ideje azt érzem, mintha valahogy rosszul fókuszált lennék, minden egy kicsit életlen. És hát mit szépítsem, időt kértem. Pedig nem is történt különösebben semmi, csak a szokásos medrében folydogált a hétvége. Amit amúgy egész héten vártam, mert hétköznap nem tudok annyit együtt lenni a családommal, amennyit szeretnék.

Mégis, egyszercsak sok lett az ovis tempó, a féléves szepaszori műsor, elfogytak belőlem a “beszélgessenek egymással”-ok, a plafononsétáltatás. Azt éreztem, hogy a tudatom utolsó szikrája kétségbeesetten tiltakozik és segítségért kiált, mert nem akar teljesen feloldódni az apaszerepben.

A lányok tehát elmentek délutánra. Cserébe én megfőzöm a vacsorát, és előkerítem a ‘szülő-mojo’-mat. Bár az eredeti terv szerint azért mentek volna el, hogy tanulni tudjak, de az valahogy nem akar összejönni, alakulgat viszont helyette ez a bejegyzés. Arról, hogy néha kell egy kis nyugi. Csak egy pár óra, amikor nem Gryllus mester vagy angol gyerekdalok szólnak a háttérben miközben megállás nélkül halmozom el a gyermeke(i)met a figyelemmel, amit megérdemel(nek). Őszintén remélem, hogy nem vagyok egyedül ezzel a dologgal, mert különben rémesen kellemetlen lesz.

Na jó, egyedül biztos nem vagyok vele, legalább Anya szintén tag ebben a klubban...

Van egy olyan érzésem amúgy, hogy mind jártunk már itt. Mert az egyik dolog amiről nem szólnak nekünk előre amikor szülők leszünk (és amit még magunknak is nehezen vallunk be, hát még másnak), az az, hogy úgyis be lehet sokallni a szülőségtől, hogy nincs dráma. Hiába, az ember gyermeke egy olyan fantasztikus ajándék, amiről néha azt kívánja, bár ne kapta volna meg (vagy legalább lenne rajta egy ‘pause’ gomb)...

Azt is tudom, hogy majd (nem is olyan sokára) vissza fogom sírni ezeket a napokat. Igyekszem is a lehető legjobban jelen lenni, megélni, emlékeket építeni. De basszus azért az sem megy, hogy az ember tizenplusz évre kikapcsolja magát, meg a párkapcsolatát, és majd folytatja a “legutóbbi mentett állás”-ból, miután kirepültek a gyerekek. Én legalábbis nem vagyok jó ebben, és szerintem igenis szükség van az “én-idő”-re ugyanúgy mint a kettesben eltöltött időre is (amely utóbbi kritériumnak egyébként egy idő után csak nagyon kevéssé felel meg egy, az altatás után félálomban közösen megtekintett sorozatrész).

Szóval kedves Csajszibarack és Fülünyúl! Imádok az édesapátok lenni, azt hiszem, valahogy mindig erre készültem… Ígérem, hogy a pár óra szünetet követően újrafeltöltődve én is megérkezem a hétvégébe, hogy újra bújocskázzak, meséljek, együtt főzzek-süssek, altassak, pelenkázzak, forgalmat nézve ablakban álljak, ahogy épp a helyzet hozza. De az az igazság, hogy néha fel kell töltődjek, hogy az az Apa tudjak lenni akit megérdemeltek. Remélem elnézitek ezt nekem…

Nektek pedig kedves szülőtársaim, akik most épp, vagy bármikor ugyanezt érzitek, azt üzenem:Először is nyugi, tuti, hogy mindenki így van vele. Nyugodtan ismerd el, mondd, ki! És remélem, hogy alkalmad is lesz rá, ha tehetsz érte, tegyél! Neki(k) is tartozol annyival, hogy Te jól vagy.