Sokat vívódtam, hogy férfiként bekapcsolódjak-e, hozzászóljak-e a  #masallapotot2016 kezdeményezéshez. Mi közöm van hozzá? Mit beszélek bele? Nem is tudhatom, mert nem vagyok nő! Végül arra jutottam, hogy mivel a szülés és születés körüli hozzáállás és állapotok jobbá tételéről van szó, (a jövőben remélhetőleg többrendbeli) apaként igenis van hozzá közöm.

Nem mondom, hogy nem voltak komplikációk a csajszibarack születése körül, azt viszont szerencsére elmondhatom, hogy nekünk csak jó tapasztalataink voltak. Az is igaz persze, hogy nem jutottunk el odáig, hogy felmerülhessen a kérdés, hogy hogyan jöjjön a világra. Kevés (és fogyó) magzatvíz, nyakra tekerdett köldökzsinór, ilyenek. De az orvosok még így is az utolsó pillanatig vártak, és csak akkor döntöttek a beavatkozás mellett, amikor már a további várakozás a gyermeket veszélyeztette volna. Hogy valóban indokolt volt-e, nem tudom. Nekem nem ez a szakmám, de az összes körülmény figyelembevételével úgy gondolom, igen. Amikor Boró megszületett, engem azonnal elrendeltek (kedvesen, de határozottan) a nővérek szőrkontaktolni, majd megkaptuk a zavartalan aranyóránkat, amiben csak akkor jöttek segíteni, ha kértem (teszem azt, lecsatlakozott a sarj a mellről, és mi, két 20 perces szülő, totális pánikban voltunk, hogy hogyan tegyük vissza). Nagyjából három órával nem tudunk csak elszámolni a megszületésnapon, amikor is Anya aludt mert ki volt ütve, engem meg kitessékeltek, mert épp nem volt látogatási idő. A fennmaradó időben a csajszibarack folyamatosan Anyával volt, cukros vízről szó se esett, és megkaptunk minden segítséget amit csak lehetett. Ott ez volt a természetes. Szerencsések voltunk tehát.

A szerencsének viszont ebben az egész történetben vajmi kevés szerepet kéne játszania valójában. Az emberség, a tisztelet, az odafigyelés és megértés nem lehet szerencsekérdés. Kiindulási pont kéne, hogy legyen. Különösen egy ilyen személyes helyzetben, mint a szül(et)és.

Őszintén szólva már az “orvosválasztás”-tól is rosszul vagyok. Nem tartom helyesnek, hogy borítékkal, “magánrendeléssel” és egyéb fondorlatos módokon kelljen az embernek biztosítania a lehetőségét(!) annak, hogy emberszámba vegyék. Amikor pedig ezek után a gyermek az orvos számára alkalmatlan időpontban érkezne, akkor nincs kecmec, vagy belevágnak, vagy bukó van, hiszen a doktor(nő) elfoglalt, igazán nem várható el, hogy alkalmazkodjon a kicsihez. Pénzért sem. Ez persze messzebb mutat, az egész egészségügyi rendszer recseg és ropog, túlhajszoljuk és nem fizetjük meg az orvosainkat, ez adott teret a párhuzamos megoldásoknak, amiről persze szintén nem illik beszélni, hiszen mindenkinek kínos.

Az is nagyon visszás számomra, hogy ekkora az eltérés kórház és kórház között a “protokollban”. Tulajdonképpen az “elit helyekért” való tülekedés már a gyermek megszületése előtt elkezdődik, hiszen mindenki az anya- és babacentrikus, haladó szemléletű kórházba szeretne kerülni, nem oda, ahol ugyan van alternatív szülőszoba, de bevallottan nem használják. Mindenki teper, fizet, kurzusra jár, kiskaput keres...mert a legjobbat akarja a születendőnek. A sors érdekes fintora, hogy bár nekünk volt egy választott orvosunk egy kórházban, terveztünk átnyergelni a trendi kórházba szülni, végül egy harmadik helyen született meg a csajszibarack. Ott, ahova ultrahangra jártunk, és ahol minden egyes látogatásnál megegyeztünk Anyával abban, hogy “na itt aztán biztosan nem”. Aztán de. Így ért életem egyik legpozitívabb csalódása.

Sok az elvégzendő munka még az egészségügy számos területén, a nagyobbik része (sajnos) még csak nem is az ott dolgozókon múlik. Ami viszont rajtuk múlik az az emberség. Tudom, hogy a körülmények finoman szólva is szuboptimálisak. Látom. Tisztában vagyok azzal is, hogy minden munkakörben, ahol más emberekkel(/en) kell dolgozni, az ember viszonylag rövid időn belül felhúzza a falat, és kialakul a “mindenki hülye csak én vagyok helikopter” alapállás, amitől aztán könnyen érzi azt az ember, hogy nem rossz ez a meló csak emberekkel ne kéne foglalkozni. Ez, és a rutin együtt nagyon veszélyes kombináció.

Tisztelettel kérek minden érintettet, hogy első lépésként legalább kezelje értelmes felnőttként a leendő szülőket, akik bár nem szakmabeliek, de megfelelő tájékoztatás mellett képesek a felelős döntéshozatalra! Bízzon bennük! Tisztelje meg az anyát azzal, hogy nem végez rajta beavatkozást a hozzájárulása nélkül (nem a formális, papíron aláírtról beszélek, ahol úgysincs választás mert vagy aláírja az ember, vagy mehet máshova...aláírni ugyanazt) amennyiben nem feltétlenül indokolt szakmailag, és amennyiben az, akkor pedig igenis próbálja meggyőzni erről! Tisztelje meg az apát azzal, hogy nem ragadja el a párját tőle a szülőszobára érve, mint egy ragadozó, és várakoztatja adott esetben kétségek között órákig, hanem vagy tájékoztatja, vagy gondoskodik arról, hogy tájékoztatva legyen! Lássa meg az embereket a procedúrák mögött! Ez lehetne az első lépés egy emberarcú szülészet felé.