Franc tudja már hogy honnan jött a gondolat olyan öt évvel ezelőtt, de nagyon megtetszett az elképzelés, hogy a gyerekeim zenével körülvéve nőjenek fel. Annyi biztos, hogy nem a “zsenik lesznek a gyerekeid ha már születésük előtt Mozartot hallgatnak” vonatra szálltam fel. Ellenben nagyon tisztán láttam lelki szemeim előtt újdonsült apaként a jelenetet, ahogy Csajszibarack valami fontos díj kapcsán adott interjújában elmondja, hogy otthon mindig szólt a zene, és ez milyen sokat adott neki, én pedig (még) ősze(bbe)n elmorzsolok egy büszke könycseppet ahogy nézem az ultramegahd holovíziómon.

Az elhatározás tehát megszületett, majd nem sokkal később követte a sarj is.

Csajszibarack első találkozása a zenével már élete első hónapjában megtörtént, abban az időszakban, amikor még nem teljesen értette a napszakok mibenlétét, és hosszasan átsírt éjszakákon át tanulta meg mit is szoktunk csinálni amikor lemegy a nap és elcsendesedik a világ. Ezeknek az éjszakáknak (az eső hangjain túl) visszatérő, és hatásos eleme volt a Claire de la Lune című darab.

Később aztán napközbenre is voltak már szép hosszú playlistek. Mivel tinédzserkorom óta nincs kifejezett kedvenc zenekarom, így aztán nem is igazán volt semmiféle “zenei örökség” amit át szerettem volna adni, így nagyon széles skálán mozoghattunk, bár azért nyilván az extrémebb végleteket azért még így sem érintettük. De népzenétől elektronikusig volt minden. Kivéve gyerekzenét. Azt gondoltuk Anyáváválttal, hogy annak meglesz úgyis a maga időszaka, siettetni nem kell, inkább kiélvezzük amíg még csak mi döntünk e tekintetben.

Persze ennek is annyi értelme volt, mint megpróbálni előre kialudni magunkat a gyermek születése előtt. Elméletben nagyon jól hangzik, de ahogy nem segít a zsinórban X-edik átvirrasztott éjszaka okozta fáradtságon, hogy előtte hónapokig 10 órákat aludt az ember, ugyanúgy keveset javított a közérzetünkön a rongyosra hallgatott gyerekalbum 6549-dik meghallgatásakor, hogy milyen jó zenéket hallgattunk anno. Pedig igazán megválogatjuk, hogy milyen gyerekzenék kerülnek terítékre. 

Fülünyúl már egy olyan családba született, ahol ritka kivételektől eltekintve az ébren töltött időben folyamatosan szól a zene. Többnyire ráadásul az ő zenéjük. Játékhoz, utazáshoz, alváshoz (ez amúgy a nagy altatós trükköm volt egy időben, azóta szériatartozék lett). Lassan már a kisebbik is meg tudja kérni Alexát, hogy pléjmájmjúzik. :)  Még az a szerencsénk is megvan, hogy a csajok nem egy konkrét számra pörögnek rá (ahogy az gyerekekkel simán előfordulhatna), hanem egy számra, “és a barátai”-ra, vagyis playlistekre vagy albumokra. Ez azért komoly változatosságot jelent, de a végeredmény ugyanaz. 

Gyakorlatilag 4 éve folyamatos gyerekdal-dallamtapadásban élek. Munka közben, edzés alatt, utazáshoz, mindig és mindenhol. Pedig rendszeresen hallgatjuk a mi zenéinket is, csak arányaiban törpül el Gryllus mester és társai mellett. Fel sem merült bennem, hogy fordítva is lehet, míg egy barátom el nem mondta, hogy náluk pont fordítva van, többnyire “felnőtt zene” szól, de néha lehet kérni gyerekdalokat is. 

Ennek kapcsán elgondolkodtam, hogy igazából mennyire is szeretném azt a felállást, és azt hiszem nekünk jó így ahogy van. Nagy ikonok hullottak porba, és nem mindig könnyű kompromisszumot találni a családtagok zenei (vagy éppen csend) igénye közt, de egyrészt fognak nagyon hiányozni ezek a dallamok a fülemnek (mégpedig elképesztően nemsokára, ha ezek a kölkök ilyen ütemben cseperednek), másrészt pedig ugye mi lenne a ultramegahd holovíziómmal… :)