Valljuk be, a saját gyermekünk a legjobb fej széles e világon! Szívünk szerint minden éber pillanatot vele töltenénk, és még az is kevés lenne! Aztán lássuk be azt is, hogy akármilyen cuki a sarj, valójában egyikünk sem akar nullahuszonnégy vele lenni. Vagy mondjuk az elején igen, de aztán egy idő után elkezdünk romantikus álmokat dédelgetni arról a csodás időről amikor majd lepasszoljuk a nagyinak, szitternek, csanába, bölcsibe, bárhova, és kedvünkre cincoghatunk, feltöltődhetünk kicsit. Gondolom minél inkább gyesen van az ember, annál inkább így van ez, de szerintem, ha őszinték vagyunk, elismerhetjük, hogy mindkét fél gondol erre.

Úgy gondolom, hogy a szülők kiegyensúlyozott kapcsolata magukkal és egymással éppen olyan fontos egy családban, mint a gyermeki érdekek. A mindent feladó mártír stílus bár nagyon “szuperszülősnek" tűnik, de előbb-utóbb vissza fog ütni, és akkor aztán jön a “legszebbéveimetáldoztamrád". A jó szülőséghez néha szögre kell akasztani a szülőséget, másra bízni a gyermeket, és férfinak, nőnek, párnak, akármimásnak lenni. Az utód megérkeztével átlényegültünk szülővé, és akármit csinálunk, szülők maradunk. De néha szükségünk van arra, hogy ne kizárólag szülők legyünk.

Igen ám, de megy-e? El tudjuk-e valóban engedni magunkat, ha más felügyeli az utódot? Ha igen, meddig?

Ezek és hasonló kérdések kerültek fókuszba a héten nálunk, ahogy előbb egy estét, majd egy egész délelőttöt töltött a csajszibarack a Nagyiva,l amíg mi hamburgereztünk, társasjátékklubboztunk, valamint takarítottunk egy nagyot. (Hogy milyen nekünk a házimunka egy pár apró segítő kézzel, arról itt írtam. Kedvünkre kikapcsolódhattunk tehát (ha leszámítjuk a takarítást), és ehhez megkaptunk minden támogatást. Valami azonban mégsem volt az igazi.

Ez amúgy tuti ilyen elsőszülős fejlövés, én legalábbis nem tudom elképzelni, hogy a háromgyerekes szülők is ekkora ügyet csináljanak abból, ha nem velük van(nak) a gyermek(ek) egy pár órára. Ahogy egy marék kavics elfogyasztására adott pánikreakció mértéke és a gyermekek száma között is fordított arányosság áll fent (legalábbis a többgyermekes ismerősöktől ezt hallom). Na de mi elsőszülök vagyunk, úgyhogy nagyjából egy óra után elkezdtük magunkat kissé kényelmetlenül érezni. Jó ez jó ez, de mi van, ha keres minket, nem talál, és kiakad (spoiler: nem akadt ki). A sztorihoz hozzátartozik az is azért, hogy volt pár korábbi próbálkozásunk, ami viszonylagos sikertelenséggel zárult, tehát teljesen nem volt alaptalan a félelem. Amikor pedig eljött az idő, akkor az átlagosnál kicsit jobban siettünk, hogy mielőbb újra együtt lehessünk, mert az a biztos azért, ha a közelünkben van. Mi tagadás, ezt a leválás dolgot még nekünk is tanulnunk kell, na! :)

Ha pedig a párórás elengedést meg is szokjuk, ott áll előttünk a következő nagy “másra bízás", a bölcsi. Ráadásul az eredetileg tervezettnél némileg előbb, így aztán ráfoghatom a váratlanságra a dologgal kapcsolatos rossz érzéseimet, ami tulajdonképpen praktikus, csak csúsztatás, mert ezt a kérdést én eddig kategorikusan ignoráltam. Bizony, a csajszibarack hamarosan családi napközibe megy...vagy nem...nem is tudjuk még biztosan. De ha igen, hogyan dönti el az ember, hogy melyikbe? Pedagógiai tervek és elvek harcolnak anyagi kérdésekkel, személyes szimpátiákkal és menüsorokkal. Mi van, ha tévedünk? Mi van, ha nem fogják érteni/értékelni a különleges kis hópelyhünket? De még ha jól is választunk, akkor is kikerül a szülői óvó tekintetek alól a sarj a nap nagyobbik részére… Mi van, ha egész eddig valójában az védte meg?

Sorra járjuk a helyeket, és persze mindenhol aranyosak. Sorra vesszük a prokat és a kontrákat és mindenhol van mindkettő. Anya szerint csak arra kell figyelnem, hogy hol érzem úgy, hogy jó érzéssel ott tudnám hagyni a csajszibarackot. Na prakker! Hát valami kis ellenérzésem azért mindenhol van! De azért Anyáról sem mondhatnánk, hogy megingathatatlan sziklaszilárdsággal állna ki a dolog mellett! Olyan kényelmes érzés volt abban ringatózni, hogy Boró “majd egyszer” elmegy bölcsibe. Abban az elképzelt, ideális jövőbeni helyzetben ő is készen állt erre, és mi is.

Egyelőre ő inkább késznek mutatkozik mint mi.