Nagy dolog történt a hétvégén. Csajszibarack tegnap óta fülbevalós.
Nagyon sűrűn mondogatta az utóbbi időben, hogy szeretne fülbevalót, így aztán többször át is beszéltük, hogy pontosan mivel is jár az. A lehetőségeket, a fájdalmat, a következményeket. Mindent ami egy informált döntéshez kell. Ezek hároméves tudatában bukkant fel időről időre a születésnapjára kapott pillangós fülbevalóval, és a kéréssel, hogy csináljunk lyukat a fülébe, hogy felvehesse. Nekünk fontos volt, hogy ezt a döntést maga hozhassa meg, erről is írtam már itt a blogon. Így aztán az “Az ő fülbevalója, az ő füle, az ő döntése.” elvet követve felkerekedtünk, a tetoválószalont elvetve egy füllyukasztással is foglalkozó bizsuboltba a Boró Árkájába.
Mivel én semmit nem tudok a füllyukasztásról, Anyának meg azért már eltelt pár év azóta, hogy átesett rajta, elvittük azért a pillangós fülbevalót is, hátha…
A helyszínen aztán gyorsan kiderült, hogy igazából nem, hanem választhatunk egy X-től Y-ig terjedő árskálában a különféle, belövéshez előre összekészített darabok közül. Amikor ezen túlvoltunk, amíg a sorunkra vártunk, gyűrűválogatásra adtuk a fejünket, merthogy a pillangós szetthez egy gyűrű is tartozott a maga idején, amíg el nem veszett, és egy bizsuboltlátogatás igazán kiváló alkalomnak tűnt ennek a hiánynak a pótlására. Boró egy rózsás darabban találta meg a megfelelő helyettesítő terméket.
A boltban amúgy tök felkészültek voltak, le a kalappal. Akár még csak öt éve se gondoltam volna, hogy létezik olyan, hogy “füllyukasztás-csomag”. Különféle indulófülbevalók, ápolószett, tájékoztatás, magyarázatok, mosoly. Volt itt minden a bolt (alighanem) legfiatalabb füllyukasztás-önkéntesének, aki nagyon bátran és türelmesen várta az ölemben a sorát, amíg Anya aláírta a papírokat, és előkészítették a sztereolyukasztást (ami egyből meg is oldotta azon aggályaimat, hogy ha egymás után lyukasztanak, akkor csak egy fülben lett volna fülbevaló, mert melyik hároméves akarja ezt a fájdalmat kétszer).
Tényleg csak egy pillanat volt az egész, de mit van mit tenni, hát fájt azért a sarjnak, nem is kicsit. Olyan sírás követte, hogy még az Anya hátán békésen szundikáló Fülünyúl is felébredt. Mit volt mit tenni, Anya átment gyerekfába, én pedig indultam a kasszához, hogy mielőbb rendezzem a cehhet, és áthelyezhessük nagyobb légtérbe a traumafeldolgozást.
Nagyon örülök, hogy ezt együtt éltük át a Csajszibarackkal ,de bevallom, az esemény kissé engem is traumatizált, durván befaterultam, gyorsan éltem is a füllyukasztás utáni akciós plüssállat vásárlásának lehetőségével (zseniális üzleti fogás, jegyzem meg). A frissfülbevalós nem igazán értette miért traktálok rá egy szivárványpingvint, de melyik hároméves fog visszautasítani egy potyaplüsst? Naugye! :)
A plázából távoztunkban Boró kitalálta, hogy ő akkor tulajdonképpen szeretne fagyit. Elmeséltük neki, hogy most kapott rózsás gyűrűt meg szivárványpingvint, ráadásul otthon van epersmoothie, ami majdnem ugyanaz, tehát mi a magunk részéről kihagynánk ezt a dolgot. Eléggé ragaszkodott az álláspontjához, így aztán felajánlottunk egy választást: kaphat fagyit abból a pénzből, amit a visszavitt pingvinért és gyűrűért kap.
A döntés egyszerre volt bájosan gyermeki, és lenyűgözően felnőttes. Ráadásul nem az első ilyen azon a napon. A következményekkel járó, nehéz döntések napja volt ez.
Epres fagylaltot választott végül...
