Barátcentrikus időket élünk manapság. A Csajszibarack elképesztően rá van csavarodva a barát témára, olyannyira, hogy tegnap például ki kellett ugorjak az egyetemi konzultációmról egy telefonhívás erejéig, mert a nagylányomnak sürgősen meg kellett tudnia, hogy ki a barátom az iskolában. Ezen túlmenően pedig gyakorlatilag minden barátja mindennek, amire hasonlít.
Ez alatt értem például Kőbánya-Kispestet és Kőbánya-alsót, vagy a bal és jobb zoknit. Azt pedig igazán nehéz lenne szavakba öntetni, mekkora öröm volt minden egyes alkalommal, amikor másodpéldány törpsztikíz lapult a zsacskóban. A hatodik Hamit ugyanolyan kitörő örömmel fogadta, mint az elsőt, mert így “mindenkinek van barátja”. (Engem mondjuk zavart a sok ismétlés, pláne, hogy zavarbaejtően sok zsákbamacska ellenére sem sikerült összegyűjteni az összeset, de hát ez van, megártott a Pokémon, el akarom kapni mindet…)
Persze ő maga is nagy lelkesedéssel barátkozik, legyen szó fiatalabb vagy idősebb, vonaton vagy vendégségben megismert gyerekekkel, mindenkivel képes együtt játszani. Ráadásul konfliktusmentesen. Legalábbis addig, amíg nem veszik el a játékát. . Mondjuk az ő barátkozását a konfliktusok sem nagyon érintik. Kiadja a feszültséget (azt is most tanulja, hogy ne bunyóval tegye ezt), és ő a maga részéről kész folytatni.
Már a barátkozási stratégiáját is megfigyeltem. Tökéletesen magától értetődő: utánoz. Egy darabig megfigyel, aztán szép lassan nekiáll ugyanazt csinálni mint a kiszemelt, majd miután mentek így egy pár kört, és feloldódott, már dirigál is. Nagyon jó ezt látni, különösen annak tükrében, hogy nemrég még azon aggódtam titokban, hogy vajon képes lesz-e ilyesmire, vagy olyan lesz mint az apja volt, hogy majd a tesóját küldi előre és rajta keresztül kapcsolódik be az új gyerekcsapatokba. Nyilván ez ezerféleképp változhat még, de végül is ez is jó hír. :)
Ami egy kicsit aggaszt, hogy látszólag kifejezetten keresi a “nehéz barátságokat”, ahol “szemétkednek” vele. Na nem állandóan, de megbízható gyakorisággal ahhoz, hogy ő kijöhessen a sodrából. Még az is lehet, hogy direkt a feszültség levezetése a cél, ki tudja.
Vegyük például az aktuális “besztit”. Nevezzük Zsófinak. Zsófiért annyira odavan a nagyobbik lányunk, hogy mindent, a biciklitől kezdve a robotporszívóig elnevezett Zsófinak. Ha legalább két tündér vagy hercegnő szerepel egy könyvben, az egyik mindig Zsófi, a másik Boró. Zsófi ideájába tehát fülig szerelmes a sarj, ez nem vitás. Mindeközben a valóságban egyre kevesebbet tud együtt lenni Zsófival, mert rövidülnek a nappalok, Zsófiék pedig messze laknak. Amikor együtt vannak, az is sokszor nehéz, gyermeki cukkolásokkal, vagy egyenesen nyílt visszautasításukkal terhelt (“Nem akarok barátok lenni a Boróval” mondta pár hete Zsófi, látszólag ok nélkül, tíz perccel azután, hogy három percig összekapaszkodva ugráltak örömükben, hogy végre látják egymást). A Csajszibarack sokszor idő előtt meg is unja a dolgot, úgy gondolom lelki okokból, de a rajongásán ez mit sem változtat. Hiába, a barátság már háromévesen sem egy egyszerű dolog.
De a világ közepén jelenleg egyértelműen a barátok, és a barátkozás van, valószínűleg tök jól jönne Borónak egy állandó kortárscsoport. Vagyunk is Anyával a nagy gondban, hogy mi legyen, mert mivel a csajok mindhárman otthon vannak, Boró pont nem annyira jár konstans gyerekközösségbe ahol kedvére “kibarátkozhatná” magát. Viszont egyelőre még nem találtuk meg azt az ovit, ami egyszerre képes megugrani két elvárást: elfogadható távolságra van tőlünk, és nyugodt szívvel engedjük oda a nagylányunkat. Egyelőre tehát maradnak a véletlenszerűen alakuló, “egyjátszós” barátságok (amik persze még akárhova is vezethetnek)...
