Új év, új kihivások, új remények. Ujjé!

Nálunk például éppen a csajszibarack ovissá válása van napirenden. Sokat gondolkodtunk rajta, meglépjük-e. Nem sokkal a testvére érkezése előtt hagyta ott a bölcsit, azóta otthon van, otthon vannak hárman. Fülünyúllal óriásiakat bandáznak, öröm nézni. De mégis azt éreztük, hogy hiányzik neki a társaság, nem vagyunk eléggé háromévesek és/vagy izgalmasak. Elkezdtünk hát keresni egy ovit, ahova nyugodt szívvel adjuk be, de mint kiderült, nem lett könnyebb másra bízni a gyermeket, hiába nem először csináltuk.

Ha bölcsit találni nem volt könnyű, akkor ovit még háromszor olyan nehéz. Túl messze van, nem tetszik a program, tetszik a program csak az óvónő nem, drága, nincs elég sokáig nyitva, stb. Nyilván, mivel bizonytalanok voltunk, mi is könnyebben találtunk hibát, de volt is azért bőven. Például: Az egyik helyre már éppen beiratkozni mentünk volna, amikor a próbanapon nem csak kiabáltak a gyerekekkel, de az a mondat is elhagyta az óvónő száját, hogy: “Felhatalmazom a nagyokat hogy visszaüssenek a kicsiknek, ha azok nem tudnak viselkedni”.

Izé… A zsiráfunknak  nagymamája született, mégse tudunk jönni, de köszönünk mindent… (Annyit tanultunk a dologból, hogy legközelebb már csak akkor mondtuk Borónak, hogy hova fog járni, amikor már biztosak voltunk a dolgunkban, de mindenképp csak azután, ha mindkét leendő óvónőt láttuk.)

A későbbi befutó szinte véletlenül került a képbe. Semmi tűzijáték, semmi leteszemahajam, inkább csendes nyugi, meg gyereknek lenni hagyás, ami mondjuk a lehetőségeink közül kétségkívül toronymagasan emelte ki. Amikor már alkalmunk nyílt mindkét óvónővel is találkozni, és minden egyéb opció megvizsgálása után prokontrázni egy kiadósat, megszületett a döntés: ez lesz az. A döntésbe persze a csajszibarackot is beavattuk, aki lelkesen ugrándozva és kacagva fogadta a hírt.

Következtek az izgatott várakozás hetei. Az “alig várom, hogy ovis legyek” naponta többször is elhangzott, teljesen váratlan pillanatokban és helyzetekben. Érdekes megfigyelés volt azért, hogy látszólag nem volt tiszta a különbség a játszóház és az óvoda között (lehet, hogy túl sok helyen jártunk). Megtörtént a jelválasztás, majd a kiválasztott jel lecserélése is. Lett új, (ovis) ágynemű, fogkefe, miegymás.

A nagy napon az eddigi egyik legcukibb izgalommal vegyes időhúzásos programot produkálta a nagylányunk. Menjünk, készüljünk, induljunk, “ovis leszek”...miután fogócskáztunk egyet, beszélgettek a vonatok, elolvastuk a boribalerinát, és fejen pörögtünk... Útközben pedig még soha, semmilyen útvonalon nem volt ennyi érdekes látnivaló, mint akkor és ott. Megérkezés után a csajszibarack nagy lelkesedéssel vetette bele magát a csoport forgatagába, meggyőzően előadta azt is, hogy ott alszik ebéd után (ami már csak azért is nagy dolog lett volna, mert amúgy már egy ideje otthon nem tesz ilyesmit)...mi legalábbis elhittük. Ezért aztán némileg meglepetten fogadtuk a hívást, hogy menni kéne érte. A legszörnyűbb képek villantak át mindkettőnk agyán a kétségbeesve zokogó, hazamenést, és szüleit követelő gyermekről, aki ezzel szemben jókedvűen várta, hogy megérkezzünk, és vidáman csacsogva mesélt az első napjáról az oviban. Aludni éppen nem volt kedve, de egyebekben nagyon jól érezte magát, az ebéd is finom volt...

Második nap már inkább nem volt kedve menni, azt hiszem, itt kezdett el végérvényesen megérkezni az óvoda rendszeres, kötelezettség jellegű természete, ami nem feltétlenül aratott sikert. Mondjuk az is igaz, hogy leginkább csak menni nem volt kedve, ott lenni sokkal inkább.

Péntekre sikoltozós, kétségbeesős “nemakarokmenni”-vé eszkalálódott a helyzet. Az egyik felem már kapta is elő az unalomig ismert mantrát, miszerint “Ez előbb-utóbb úgyis jött volna, mindenki átesik rajta”, miközben a másik felem kétségekkel teli: vajon lehetett volna jobban? Jobban választani? Jobban beszoktatni? Jobban itthontartani?

Holnap folytatódik a kaland a második héttel...