A héten üzleti úton voltam. Mivel jó ideje tudjuk, hogy ez jönni fog, igyekeztünk olyannyira felkészülni, amennyire csak lehetett. Akármilyen furcsa is volt rádöbbenni, de igazából még Anyával sem voltunk ilyen sokat távol egymástól amióta egy pár vagyunk, a gyerekektől távol pedig pláne nem nagyon töltöttem egy éjszakánál többet. Ráadásul a jelentős időeltolódás miatt még a videóhívásos csel is kihívásokba ütközött (egyszer-egyszer azért szerencsére sikerült megoldani).

Fülünyúl viszonylag jól fogadta a dolgot, vagy azért mert féléves, vagy mert nagyon lefoglalta, hogy épp megtanult kúszni. Mindenesetre a Csajszibarackkal jobban kellett készülni, annyi biztos. :)

Megkerestük New Yorkot a térképen, bejártuk játékrepülővel a várható útvonalat, elrepültünk a bőröndökkel Csillamamaországba, kitaláltuk, hogy hogyan fog esténként aludni, ha nem apával és angoldalokkal, kiraktuk a Szabadság-szobor papírmodelljét, és amikor eljött az utazás előestéje, segített bepakolni.z az egyik első dolog volt, amit meg kellett ígérjek Szerette volna, ha azt is megígérem, hogy csak egy bőrönddel utazom, sőt, mindenkinek el is mesélte, hogy “rávettem apát, hogy egy bőröndöt vigyen”. Kettőt vittem, de a hathatós segítség eredményeképpen nem feltétlenül tudtam megérkezéskor, hogy mit hol keressek. De legalább az összes zsebben volt valami. Ha más nem, egy zokni.

Kaptam útitársat is, Benjot, a kengurut. Benjo mindenhova jött velem, és amikor lehetőségem volt, csináltam vele/róla képet, hogy a csajszibarack is lássa, jól vagyunk, vigyázunk egymásra. Egy plüsskenguru társalgásindítónak sem utolsó, üzleti utakra kifejezetten ajánlom.

Szülőileg elég ambivalens pár napon vagyok túl. Miközben nem fogom letagadni, hogy az átaludt éjszakák, és a megszakítás nélküli étkezések kifejezetten jól estek, azért a család egyre növekvő hiánya folyamatosan ott rezgett a háttérben. Hol jobban, hol kevésbé. Videocsettel kicsit könnyebb volt, de őszintén le a kalappal azok előtt a szülők (és nagyszülők) előtt, akik ezt tartósan csináljak. Nem tudom, hogy könnyebb lesz-e attól a tudattól, hogy jóval hosszabb időre kell berendezkedni erre a fajta kapcsolatra, de gyanítom, inkább nehezebb.

Az utolsó este állítólag az a mondat is elhangzott, hogy “Szerintem ha megvárom apát, könnyebben tudok elaludni”. Ekkor még nagyjából 20 óra választott el minket egymástól. Amikor ehhez képest a reptéren kiderült, hogy a hazafelé tartó járatomat törölték (csak az erről szóló értesítés valahogy nem érkezett meg hozzám), csak egy dologra tudtam gondolni. Ez pedig nem az volt, hogy milyen jó, maradhatok még egy napot céges pénzen valami puccos szállodában. De mennyire nem! Csak arra tudtam gondolni, hogy engem várnak otthon, én megígértem a lányomnak, hogy X-re hazaérek, és ezt az ígéretemet nem áll szándékomban megszegni. Pontosan ezt mondtam a reptéri ügyintézőnek is, aki szerencsére talált nekem helyet egy másik, nagyjából hasonló időben érkező járatra.

A hazaút utolsó órájában már azért többször szorult el csak úgy magamban a torkom, amikor elképzeltem, hogy milyen is lesz majd hazaérni. Vajon nyakbaugrósan vagy elutasítósan fogja tudatni velem a nagyobbik, hogy hiányoztam, és jó, hogy újra lát? Vajon fog-e még telivigyorral üdvözölni a kisebb? Milyen lesz szeretegombócba bújni az egész családdal?

Az ölelést, amivel a Csajszibarack várt, soha nem tudtam volna elképzelni. Már majdnem megérte elutazni miatta…