Nálunk ilyen szempontból mondhatni szerencsésen alakultak a dolgok. Boró ugye kint volt még a vizesedéses fázis előtt, Anya, bár nem fogta vissza magát a terhesség alatt, nem is extrémkedett (sajnos...pedig hogy álltam startra készen, hogy eperfagyit szerezzek savanyúkàposztával az éjszaka közepén, múlhatatlan szerelmem bizonyítékául), és a pocakja nélkül szerintem meg nem mondta volna senki, hogy gyermeket vár.

Mi tehát csaltunk.

Mégis, a természetet nehéz átvágni, a test tudja a dolgát. Anya meg nem nőtt, de átalakult. Na jó, van, ahol meg is nőtt, volt, hogy mindketten azon gondolkodtunk, vajon meddig képes nőni egy mell...

Aztán amikor letelt a moratórium, a születés utáni első együttléten kiderült, hogy MINDEN megváltozott. Olyanok voltunk mint két tétova kamasz, mintha az lett volna az első...Jókat mosolygunk rajta még ma is, ha eszünkbe jut.

Nekem tehát nem volt feltűnő a változás.Számomra a test ismerős maradt és vonzó, tulajdonképpen nagyobb változásnak éltem meg azt, hogy a testhez intim módon viszonyulók köre nőtt. De abban is biztos voltam, hogy Anya nem így éli ezt meg. Szülés előtt sem volt elégedett a testével (őszintén...melyikünk az?), és biztosra vettem, hogy a szülés is hozott kétségeket. Tudtam, hogy annak ellenére, hogy nem volt feltűnő a változás, fontos a megerősítés. Hát megerősítettem és megerősítek. Nap mint nap.

Hogy mit csinálnék, ha nehezebb dolgom lenne, és komoly súlyfelesleggel kéne megbirkózni? Azt se titkolnám el. Van köztünk egy megegyezés, hogy nem fogjuk kegyes hazugságokkal támogatni, hogy a másik elhagyja magát. Akkor együtt (lehetőleg hármasban) járnánk valahova testedzeni, hogy ledolgozzuk. Nekem mondjuk van is mit. Tulajdonképpen bele is vághatnánk. Mondjuk holnap. A legtöbb fogyókúra "holnap" kezdődik.