Azt hiszem, a félelmeink többségét tanuljuk, nem velünk születik. Én félek a sötétben (leginkább sajàt magamtól), Anya tériszonyos. Én tartok a kutyáktól, Anya vágàsfóbiás. Boró köszöni, jól van.

Egyszer kiesett ugyan a babakocsiból, és az elviselhetetlen volt, főleg a “milehetettvolna” rész, meg a kétségbeesett sírás, ami semmi máshoz nem hasonlítható...cserben hagytuk. Ki tudja, neki megmaradt-e ebből bármi (én örökre emlékezni fogok), mindenesetre ugyanúgy nyomja tovább a salto mortale kísérleteket azóta is, mint előtte. Kézből, ágyról, pelenkázóról. Mindenhonnan. Eddig nem járt sikerrel, bár épp ma esett le az ágyról, szerencsére az ijedtségen kívül nem lett baja, úgy néz ki, esni tud (nyilván rendszert azért nem kéne ebből csinálni). Mivel Anya hátán hurcizva ő is takarít, a porszívóval kifejezetten jó kapcsolatokat ápol. A hirtelen hangokra összerezzen, és sikerült már megríkatnom egy egyszerű hapcival (ugyanez Anyától a világ legviccesebb dolga). Ez utóbbitól az elmúlt 2000 év legrosszabb apjának éreztem magam, pláne, hogy megnevettetni akartam. Összességében eddig pillanatnyi ijedtségeken kívül a félelemmel nem nagyon találkozott még.

Igazából Borónak egyetlen igazi félelme van csak egyelőre, mégpedig az, hogy Anya eltűnik, neadjisten nem szereti már. Ez változó időszakonként és változó intenzitással tör rá. Néha le sem lehet választani Anyáról, néha elég, ha látja mit csinál, és olyan is van, hogy jobb, ha Anya nem jön közel, csak a távolból nézi, ahogy játszunk (nehogy eszébe jusson a Borónak, hogy "jatényleg, eddig nem volt itt"). Elég szomorú dolog, amikor nem tudod megvigasztalni a kislányodat, annál a rém egyszerű oknál fogva, hogy nem vagy valaki más. De nincs mit tenni, ilyenkor felnyalábolom a sarjat és együtt megbizonyosodunk róla, hogy Anya továbbra is megvan. Ha pedig megvan, akkor minden rendben.

Attól tartok, a jelenlegi felállásban nekünk szülőknek több és nagyobb a félelmünk. Igyekszünk nem mutatni, akár egymás felé sem, de igazából könnyű ránk ijeszteni. Nem is annyira a mindennapokban (bár azért ott is volt már egy-két kényelmetlenül közeli helyzet), inkább a mérföldkövekkel. Paráztunk már halláson, forgáson (azon is, hogy még nem forog és azon is, hogy jajj csak le ne forogjon valahonnan), kúszáson, mászáson, ülésen, evésen, és minden bizonnyal a sor csak nőni és nőni fog. Mindeközben persze szentül hisszük, hogy a miénk a világ legfantasztikusabb kislánya, akinek soha semmi baja nem lehet.

Mégis, éppen azért, mert egyszeri és megismételhetetlen csoda, féltjük.

A nagy féltésben pedig szép lassan megtanítjuk neki a saját félelmeinket. Ismerősek az olyan rémesen kontraproduktív mondatok, hogy "Ne rohangálj, el fogsz esni!" "Vigyázz, mert kiborítod!" "Össze fogod törni!" "Lassan egyél, mert rosszul leszel!" ésígytovább? Miközben óvni akarjuk a gyermekünket, predesztináljuk a balesetre. Ez az, amit mindenképpen el akarok kerülni, kerülöm hàt ezeket a mondatokat is. Igyekszem inkább úgy óvni, hogy ne nyomjam agyon a félelmeimmel, és reménykedem benne, hogy ez elég lesz.

‪#‎neféljamígengemlátsz‬, cserébe én majd nem félek, amíg látlak Téged.