Ádám vagyok és a #mommynity-s lányokhoz hasonlóan nekem is elegem van.
Elegem van abból, hogy second-class szülő vagyok, mert nem tudok szoptatni. Elegem van abból, hogy ha Anya bármi okból akár csak egy percre távozik a szobából, a sarj elhagyatottsága teljes tudatában lélekszakadva ordít, és minden szeretetem,ölelésem és nyugtató brummogásom ellenére nem hagyja abba, amíg az Alma Mater vissza nem tér az anyaradar látókörébe. Elegem van abból, hogy nem tudok altatni. Akármennyire szeretnék, vagy lenne adott esetben segítség, én maximum sírvabirkózást vagy apánmászást tudok produkálni.
Elegem van a fogzásból, pedig még csak az elején tartunk, és az eddigi legdurvább eset is csak három órányi nemalvást jelentett az éjszaka közepén. Elegem van abból, hogy ilyenkor nem tudok segíteni és csak nézem ahogy szenved, próbálom vigasztalni. (Ide kapcsolódva már most előre elegem van a sok kis nyikhajból, aki összetöri a lányom szívét mire megtalálja az igazit.)
Elegem van abból is, hogy a sarj méltó ellátása után három óránk marad Anyával. Magunkra. Egymásra. Arra, hogy ne szülők legyünk. Arra, hogy ezt nem lehet kikapcsolni és mindig szülők vagyunk.
Elegem van a kétségekből. Elegem van abból, hogy attól félek, hol rontom el, vagy esetleg elrontottam-e már helyrehozhatatlanul.
Elegem van abból is, hogy nem lehet elegem. Hiszen nem én töltöm az egész napot a sarjjal. Tehát ha végre hazaérek, az a legkevesebb, hogy túláradó örömmel dögönyözök/dögönyöztetem magam. Elegem van a bűntudatból amit érzek, amikor egy nehéz nap után fáradtan érek haza és nosztalgiával gondolok a hetekre, amikor a poronty nem volt ennyire mobil és melléheveredve is lehetett vele játszani. Elegem van a fáradtságból is.
Sok minden van, amiből #elegemvan. Mégis, egy dologból sosincs elegem. A velük töltött időből. Mert igazából akkor vannak rendben a dolgok, amikor együtt vagyunk, és minden ami nélkülük történik, furcsa.
