Kisgyermekként imádtam a halottak napját. Sorban jöttek egymás után a temetők, sírok, én pedig értettem is, meg nem is, hogy mi történik, miért történik mindez. Utaztunk, rokonokkal találkoztunk (igaz, mindenki egy kicsit komor volt, de az különösebben nem zavart), itt-ott ismerős gyerekekkel osztálytársakkal. Nappal viaszt szárítottam az ujjamra, sötétedés után pedig gyönyörködtem a rengeteg gyertya fényében, ami ellepi ilyentájt a temetőket (és viaszt szárítottam a ujjamra). Ilyenkor ráadásul mindig sötétben autóztunk haza, aminél izgalmasabb dolog kevés van. A hallottak nem szerepeltek a történetben, ha gyertyanapként hivatkoznak rá, találóbbnak éreztem volna.

Kamaszként elvesztettem édesapámat, amitől hirtelen sokkal érthetőbb lett, hogy miért volt mindenki olyan rosszkedvű, amikor összefutottunk a temetőben. Igyekeztem nagyon illedelmesen, visszafogottan viselkedni, és mindig hátramaradtam kicsit egyedül a síroknál, hogy elmondjam a véleményemet. Főleg apámnak. Az ő sírja volt az első, ami olyasvalakiről emlékezett meg, akiről nekem is volt emlékem. Ha találkoztam egy-egy ismerőssel, osztálytárssal, azon gondolkodtam, ő vajon érti-e már, vagy még mindig csak gyertyát gyújt.

Felnőttként nem igazán foglalkoztatott a kérdés. A gyász sosem volt az erősségem, annak ellenére sem, hogy az “ismert halottak” száma (ahogy várható volt) szépen lassan növekedett. Rövid időszakokra beengedtem, elszomorodtam, ha nem felejtettem el, gyújtottam egy gyertyát a rend kedvéért, de amúgy lefoglaltak az ügyes-bajos dolgaim. Messze kerültem a temetőktől, s bár sosem gondoltam úgy, hogy helyhez lenne kötve, de a megemlékezéstől is.

Apaként óriási kihívás nekem a halál témája. Illetve sokáig az volt. Ha tehettem, kerültem, ha a Csajszibarack rákérdezett, egy tömör “már nincs velünk” volt a válaszom. A természetfilmről is elkapcsoltam, ha vadászatra került sor. Tagadásból próbáltam védőburkot vonni köré(jük), mert az emlékezés fájdalmas.

Legalábbis sokáig azt hittem.

Egy Pixar filmnek köszönhetően azonban nemrég megváltozott a véleményem. Akármilyen bájos leegyszerűsítés is a történet, az alapgondolat megváltoztatta a teljes hozzáállásomat a halottaimhoz, a halottak napjához, és a véleményemet arról mit és hogyan mondok el minderről a lányaimnak.

Sosem merült fel bennem, hogy a halottak napja lehet más is, mint fejlehajtós, fájdalmas emlékezés. De van, ahol őszinte ünnep, mert végre “újra együtt a család” egy több, már eltávozott generáción átívelő fieszta formájában. Feltéve, hogy azok, akik még élnek, életben tartják az eltávozottak emlékét, és ezáltal őket is, a túlvilágon. Nem is kell ehhez Mexikóig menni amúgy, a magyar néphagyományban is vannak nyomai, csak én nem találkoztam vele. Na ez már egy olyan dolog, amit szívesen ünneplek meg minden évben, és szívesen vonom be a gyermekeimet is.

A filmben a “végső halál” akkor jön el, amikor már nincs élő, aki tovább tudná adni az emléket az eltávozottról. A feledéssel. Én a magam részéről elhatároztam, hogy ezt a “kockázatot” nem vállalom, és igyekszem mindent megtenni annak érdekében, hogy a gyermekeim megismerjék a halottainkat, ha csak történeteken keresztül is.

Az idén tehát nem pusztán formailag gyújtottam egy gyertyát, és elszomorodtam (altatás után), hanem előkerültek képek, történetek, és két napon át meg is vendégeltük az eltávozottakat “mintha itt lennének”.

Most, ahogy írom ezeket a sorokat, döbbenek rá, hogy egyetlen pillanatra sem voltam szomorú.