Nem tudom más is átesett-e ezen a fázison, nálunk a sarj éppen “nagyonakarósban" van. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy amint kinéz vagy elképzel magának valamit, azonnal jól hallhatóan jelzi. Igazán jól hallhatóan. Őszintén szólva csak a kiváló hangszigetelésnek tudom be, hogy nem jött még át a szomszéd megkérdezni, miért kínozzuk a gyereket.
A tudatos énem persze tudja, hogy akármennyire ellene szól a látszat, a dráma legnagyobb része nem (vagy nem közvetlenül) ránk reakció, sokkal inkább általánosságban a világra. Nagyon nehéz lehet az, amikor az ember már akar, de még nem tud elég hatékonyan kommunikálni. Többet értünk amúgy, mint ő gondolja, de nem mindig tudunk időben (érdemben) reagálni, ami nyilván bosszantó. Boró pedig egyelőre úgy tűnik, az én “mediterrán" vérmérsékletemet örökölte. Nulláról százra pillanatok alatt, aztán csattan és öt perc múlva mintha mi sem történt volna.
Az ösztönös énemnek persze lángol a feje, mint a Haragnak az Agymanókból. Így aztán kiválóan el tudunk “türelmeskedni" egymással. A kettő között én vagyok félúton. Próbálok jó példát mutatni, egyrészt azért, mert apaként ez a dolgom, másrészt egyszerűen azért, mert előrébb tartok azon az úton, amire ő még csak most lép rá. Időről időre emlékeztetnem kell ugyanakkor magam hogy a sírás Boró egyetlen megbízhatóan működő kommunikációja, nem csoda hát, ha előnyben részesíti. Próbálom vele elhitetni, hogy értjük a kiabálást megelőző jelzéseit is. Hol több, hol kevesebb sikerrel. Közben azon gondolkodom, könnyebb vagy nehezebb lesz-e, amikor már beszélni fog. (Tartok tőle, hogy nehezebb.)
Amikor az ember még csak elképzeli, hogy milyen lesz szülőnek lenni, óriási tervei vannak. Ő majd megmutatja, hogy neki menni fog, tökéletes lesz mindig, mindenben. Sosem lesz ingerült, nem veszti el a türelmét, kedves lesz de határozott, kiemelten következetes, s persze mindezt a csillogó szemű egyenesági leszármazott tisztelettel vegyes szeretettel és szófogadással hálálja meg. Aztán bekopogtat az élet, kiröhögi a hollywoodi forgatókönyvet, és a drága gyermek visítva tiltakozik a pelenkacsere ellen, ívbe feszítve magát próbál kimászni az óvó szülői karból, bele a forró levesbe, ordítva tépi le magáról az előkét, hogy egyet felcsavarva a hangerőn követelje az ételt, amint megjelenik az asztalnál. Ilyenkor pedig nincs más, mint megpróbálni olyan közel lőni az elképzelt ideálhoz, amennyire csak sikerül. Hiszen a tét óriási.
Türelemre tanítom mindkettőnket. Az én habitusommal sokszor nehéz nyugodtnak maradni és századszor is kedvesen de határozottan felhívni a poronty figyelmét arra, hogy ha már nem kér badudut, akkor inkább tegye vissza az etetőszék “nemkérem” sarkába, és ne a földre dobja le. Vagy megőrizni a hidegvérem azután, hogy a sarj éktelen bömbölésbe kezd attól, hogy letettem a földre annak ellenére, hogy ő maga kérte. Alternatíva viszont nincs. Mégsem feküdhetek le a földre én is drámázni, mert valakinek a pelenkát/ruhát is fel kell adni a lányomra, meg különben is...hogy nézne már ki. Inkább amikor már nagyon nem sikerül egybentartanom magam, segítségül hívom Anyát, és kiveszek 5 perc szünetet. Megpróbálom kívülről megnézni a helyzetet, és újra irányba kalibrálni magamat. Abban reménykedem, hogy elég gyakorlással képes leszek ezt menet közben, szünet nélkül megoldani. Ez nem csak szülőként, de emberként is nagy siker lenne.
Jó lenne tudni #holterematürelem. Addig is amíg kiderül, nincs más megoldás mint megpróbálni az aktuális helyzetet okosan kezelni. Mert amíg nem lehet kilóra venni a boltban, addig az ember magának építi. A “kézműves türelem” titkát és fortélyait pedig családon belül lesi el az ember gyermeke.
