Figyelem! Az alább következő posztban egy, még a múlt hetinél is szubjektívabb eszmefuttatás következik, csak az olvasson tovább akinek van kedve fontatlanságokról olvasni! :)
16 éves voltam amikor először bácsiztak le. Ráadásul nem is egy kisgyerek volt a “tettes”, akitől mondjuk nem várom el az életkor-skála megfelelő felmérését, hanem egy anyuka utalt rám eképpen a kisfiának. Akkor és ott megígértem magamnak, hogy ha majd nekem gyerekem lesz, nem fogok bácsiként utalni neki másokra, csak a bácsikra. Azóta tart az én kis magánpszichózisom a tiszteletből öregítéssel kapcsolatban.
Teltek múltak az évek, és ahogy egyre közelebb kerültem a bácsisághoz, egyre jobban zavart a dolog. Gondolom amúgy van egy ilyen átfordulási pont, amikor az ember megbékél a bácsi-léttel, és beleáll a szerepbe. Ezt én jelenleg még elég távolinak érzem, cserébe viszont ugye apaságomból fakadóan halmozottan egyre többet járok “bácsizónéniző” közegbe. A szabályok egyszerűek: aki idősebb a gyermeknél és hölgy, az néni, a gyermeknél idősebbek másik körét pedig a bácsik alkotják.
Egyrészt ugye ennek az egésznek semmi jelentősége nincs. Másrészt viszont számomra tök érdekes, hogy miközben a hasonló korú szülőtársam gond nélkül letegez (ami szerintem a megfelelő kezelése a kettőnk viszonyának), ha mi beszélünk egymással, a gyermekének már bácsiként utal rám, feleslegesen öregítve ezzel engem, és végső soron magát is. Szerintem a bácsiság és néniség nem életkorkülönbségi kérdés, hanem pusztán életkori. Attól, hogy nyilván idősebb vagyok a másfélévesnél, aki labdázásra invitál, nem szükségszerűen vagyok bácsi, bár az emberek ilyentén módon történő felosztása kétségkívül megkönnyíti az idegenekre való utalást.
Azt hiszem egyébként, ez az egyik fő oka ennek a jelenségnek. Nemes egyszerűséggel sokkal könnyebb a világot nénikre, bácsikra és gyerekekre osztani, mint megpróbálni felmérni, hogy éppen mi lenne a legadekvátabb kategória, plusz ugye a sarj fejét is felesleges teletömni szinonímákkal, amikor még csak 3 szót tud. Ezzel olyannyira egyet tudok érteni egyébként, hogy bevallom, olykor-olykor én is az egyszerűbb megoldást választom. (Plusz a Kobra bácsi egyszerűen túl jól hangzik, hogy kihagyjam.)
A másik fő ok szerintem a fene nagy tiszteletre és illemre nevelés. Félreértés ne essék, mindkettőt fontosnak tartom, bár úgy gondolom mindegyik némileg túl van dimenzionálva. Rideg lett és derékszögű. Nem gondolom például, hogy a “szia” kevésbé lenne elfogadható formája a köszönésnek mint a “csókolom”. Úgy gondolom az a lényeg, hogy a sarj tudja, hogy illik köszönni ha valakivel találkozik, vagy ha bemegy valahova/ távozik valahonnan, stb. Ha ennek ellenére mégsem köszön, azt fogom feltételezni, hogy oka volt rá, amiről szívesen elbeszélgetek majd vele, de nem fogom kipasszírozni belőle a “csókolom”-ot, és pláne nem fogom olyan extrákkal fűszerezni, hogy “Nem hallottam”. Persze ez egyelőre merőben elméleti fejtegetés a részemről, hiszen még kanyarban sincsenek ezek a helyzetek. Mindenesetre én úgy érzem, a “nénibácsizás” egyfajta előfelmentése a gyereknek a hivatkozott felé, hiszen a kis csacska még nem tudhatja mi az illem, de ne tessék aggódni, mert én, a szülő megadom a tiszteletet. Csak ilyen furcsán teszem, mert így tanultam.
Ha pedig már illemtan, szerintem elég kontraproduktív is, hiszen konzerválja a felnőtt-gyerek viszonyt az illemmel kapcsolatban. Leginkább azt, a (szerintem) káros üzenetet, hogy a korkülönbséget automatikusan tisztelni kell, és az idősebb fontosabb. Én a “nénibácsizást” csak “gyermekillem”-re nevelésnek érzem, ami arra például jó, hogy megsimogassák a buksi fejüket, hogy milyen kis jólneveltek, de nagyon nehéz lesz majd, és és honnan fogják tudni, mikor kell átállni csókolomról jónapotra és letetszikülniről foglaljon helyetre. .
Mi egyébként az “úr” és “hölgy” kategóriákat alkalmazzuk. Ezeket szélesebb körűnek érzem, hiszen benne foglaltatnak a valódi nénik és bácsik is, valamit az a nehezen belőhető, de nagyon veszélyes szürkezóna, ahol egyetlen elhibázott utalás csúnya sértődéseket eredményezhet. Anya pedig van olyan kedves és alkalmazkodik a hülyeségemhez. Érdekes látni egyébként, mennyire meglepődnek az emberek a szokatlan megszólítástól.
A világ tele van (és egyre inkább tele lesz) valódi nénikkel és bácsikkal. Szerintem semmi szükség arra, hogy verbálisan bővítsük a soraikat.
