Jelentem tisztelettel, megtaláltuk! Megvan a csajszibarack bölcsije (arról, hogy milyen érzés számomra Anyán kívül másra bízni a sarjat, itt írtam)! Na persze mindjárt hozzá kell tennem, hogy a folyamat nem volt se egyszerű, se gyors, valamint nem is sikerült elsőre. Hosszas gondolkodás, tervezgetés, pro és kontra listaírás és intézménylátogatás után végül nagy nehezen megtaláltuk a helyet...ahonnan végül rövid úton eljöttünk. Nem mintha bármi komoly dolog lett volna, inkább az történt, hogy hiába nyerte az ezerszempontos válogatást, hiába volt az első benyomás is abszolút pozitív, a beszokás alatt valahogy mégsem úgy rezonáltunk a hellyel ahogyan szerettük volna. Pedig zajos siker volt az első nap. Ami itt persze inkább azt jelenti, hogy nyugodt, csendes siker volt.

Fogtuk hát az egész családon végigvonuló felsőlégúti nyavalyánkat (nem vicc, hogy a gyerek azonnal beteg lesz amint közösségbe adja az ember), szedtük a sátorfánkat, és átnyergeltünk. Nem volt könnyű döntés, de csak biztatni tudok mindenkit, hogy ne féljen továbbállni, ha úgy érzi,indokolt volna. Sokan mondják, én édesanyámtól hallottam először, hogy felső tagozatig igazából pedagógust választ az ember, és nem intézményt. Tökéletesen egyetértek. Bár az intézmény sem mindegy (hajjaj, de messze van attól), de sokkal fontosabb megtalálni itt is a “Nagy Ő”-t. Azt meg úgyis érzi az ember, ha megvan.

Nekünk meglett, és engedelmetekkel nagy vonalakban elmesélem mi történt a csajszibarackkal ezután. (Többnyire másodkézbeli info, Anyát kértem meg, hogy jegyzeteljen azokon a napokon amikor én nem tudtam menni.)

Első nap:

Eddig ismerős. Itt már tartottunk. Legutóbb amikor itt jártunk, két hétre kidőlt a család. De most végre meggyógyultunk, új kalandra fel! Már előzö este meséltük a sarjnak mi lesz, majd aznap reggel is, aminek eredményeképpen ráfókuszált a számára leglényegesebb aspektusára ennek az egész dolognak, és egész úton “játszó-játszózott” (új szó, nagy kedvenc, épp úgy, mint a cótér). A helyszínen aztán óvatos duhajként előbb bújt, aztán csatangolt, felfedezett kicsit, majd a biztonság kedvéért megint bújt, nagylányosan egyedül mászókázott, Anya meglétét biztosítandó szopizott egyet, vagányan gumibocizott, majd taktikusan menekült, Andival/Andinénivel csúszdázott (kinek hogy tetszik), aztán a sok kalandban elfáradt. Anya elmondása szerint “ez az a hely, megtaláltuk". Remélem igaza van.

Második nap:

Igyekezvén a mi kis szusszanónk ébredését a bölcsis léthez igazítani, kicsit korábban volt az indulás. A program az első napihoz nagyban hasonlatos, Boró még mindig inkább matricácska csak már taknyos. (Jajj, megint kezdődik!) Leginkább akkor élvezte a bulit, amikor a többiek ettek és egyedül játszhatott. Okos csaj, konkurencia híján övé volt az egész kóceráj.

Harmadik nap:

Reggel olyan nehezen kelt a csajszibarack, mintha csak magamat láttam volna egy tetszőleges hétfőn, de amikor megtudta, hogy bölcsibe megyünk, ő is izgatottan ismételte és lelkesen rúgkapált. Végre együtt mentünk, de amint beértünk ő becsattogott játszani nélkülünk és csak reggelinél lettünk beparancsolva a csoportszobába. Közben volt időnk megbeszélni Anyával, hogy tényleg megtaláltuk, érdemes volt váltani, mert “ez az". Reggeli után a kertben elköszöntünk és minden erőnket összeszedve otthagytuk. Először. Megígérték, hogy ha nem tudják megvígasztalni, hívnak. Nem hívtak.Egy óra múlva mentünk érte, épp vidáman ugrálóvárfelfedezett. A beszámolók szerint szerint 10perc sírás után ellenőrizték hogy bent se vagyunk, aztán ittak, csúszdáztak, hintáztak, hintáztattak, gumibociztak. 10 perc sírás, 50 perc buli, végül aztán hazajönni sem akart ŐBorósága. ;)

Negyedik nap:

Szünet. Nem mentünk mert úszás volt és olyan korán kellett volna kelni, ami nem megy nekünk. Legkevésbé a sarjnak, de az is igaz, hogy két ágról örökölte a hétalvást, úgyhogy ő tizennégyalvó.

Ötödik nap:

A csajok alig érték el a reggelit pedig nagyon siettek. Reggeli után elköszönés, de Boró épp nem ért rá figyelni, úgyhogy Anya hősiesen lelépett. Pár órával később ment csak vissza, a csajszibarack épp ebédelt, de amikor meglátta az ablakban, eltörött a mécses. Szopi, pici ebéd, nagy fáradtság, megszökés. Megbízható forrásból úgy tudjuk, minden rendben volt délig, amikor is a legszebb lányunk egy kicsit zokon vette hogy nem csak vele foglalkoznak. Mosipelust is cseréltek (pluszpont a nevelőnek), igaz, a betét mindenütt kilógott, de nem mintha nekem például bármivel is jobban ment volna az első alkalommal.

Hatodik nap:

Az első ottalvás napja. A nagy vízválasztó. Soha nem aludt el még szopi nélkül. Reggel már készülünk az eljövendő reggeli rutinra, Anya kisurran a gyermek ébredése előtt, minden Apával történik, még azután is, amikor végül megkerül. Fogmosás, peluscsere, napi tervek megbeszélése,öltözés, hurciba be. Utazás a bölcsibe Apa hátán, Anya azért elkísér minket.Nehezen indul a reggel, Boró is érzi, hogy valami készül. 10 perc után betotyog a csoportszobába, ekkor elbúcsúzunk, és izgatottan találgatjuk egymás között, vajon milyen eredménnyel zárul a nap. A csajszibarack a legoptimistább tippjeinket is kategóriákkal meghaladva sírás nélkül nyomja végig a programot, mindent megeszik, ringatással percek alatt elalszik, megébredés után visszaalszik, majd nem igazán akar hazajönni.

Itt tartunk most. Bizonyára lesznek nehezebb napok is mint a fentiek. nekünk, felnőtteknek is vannak könnyebb és nehezebb napjaink. De azok már nem lesznek az elsők.

Egy hónapja azt írtam, hogy hármunk közül a sarj tűnik a leginkább késznek erre a bölcsi dologra. Úgy gondolom, még mindig így áll a helyzet, ő készen van rá, neki most ez a legjobb dolog ami történhet. Mi pedig majd szépen lassan megszokjuk, hogy más is megérti, más is meg tudja nyugtatni, más is fontos neki. Elvégre bár a mi gyerekünk, de nem a MIÉNK. Vendég a háznál.