Még a középiskolai kollégiumban a nevelőtanáromnak volt egy mondása, miszerint: “Ha valaki éjszaka legény, akkor legyen nappal is éjszaka!” Soha nem sikerült bebizonyítanunk, hogy direkt használta rosszul, az viszont tény, hogy (bennem legalábbis) valamiért nyomot hagyott. Igazából én is így használom a mai napig.

Ez a mondat jutott az eszembe tegnap reggel is, amikor a bátran vállalt későkorai fekvésemre (Chef’s Table, Netflix...ajánlom mindenki figyelmébe) a csajszibarack, egy kétségkívül kedves, ám az ágybakerülés időpontjához vállalhatatlanul közeli ébresztővel kontrázott rá.

Anyával az utóbbi időben ilyenkor felváltva igyekszünk segíteni a másikon (azt, hogy éppen ki szorul inkább megmentésre, félálomban mormogva beszéljük meg), átköltözünk Boróval a nappaliba, főzünk vele együtt a másiknak kávét, tótágast állunk, gyakorlatilag bármit azért a plusz 10perc-félóráért a másiknak. Aztán jön, aminek jönnie kell, pici tappancsok csattognak a háló felé, hangos nevetéssel kísért “anya-apa-anya-apa” (mindkettőnkre használja még mindkét elnevezést, és gondolom, ilyenkor inkább “bekarikáz minden választ” hiszen a jó is köztük lesz), és a reggeli ügyeletesnek nem marad más lehetősége, mint a csajszibarack után hozni a kávét, hogy az minél előbb a félkómás címzetthez jusson.

A szülőséggel kapcsolatos nagy igazságok (közhelyek?) egyike, hogy amint gyereked születik, vége az addig ismert szociális életednek. Ha anya vagy, akkor úgysem illik fél méternél messzebb menned a szemed újdonsült fényétől, annak hároméves koráig, ha pedig apa, akkor sietsz haza fürdetésre, játszotok esetleg még lefekvés előtt, mesélsz aztán szunya, leginkább mindkettőtöknek, hiszen másnap dolgozni kell menni (ott ebédidőben barátkozhatsz). Mindkét esetben a gyermek már hajnalban úgyis a fejeteken ugrál, tehát ha nem akarsz kiszúrni magaddal, akkor nincs ki- és fennmaradás! Egyre később, és később jelensz meg az eseményeken amikre azelőtt rendszeresen jártál, majd végül teljesen elmaradozol, és már nem is hívnak. Te pedig új barátokat keresel, olyanokat, akik értik...

Így utólag visszanézve piszok mázlink volt, de mi ezt eddig nem annyira észleltük. A csajszibarack igazi álomszuszék, legalább annyira szeret aludni, mint bármelyik szülője. Persze, a múlt ködébe vesznek a délig tartó alvások, de azért az első évben, ha arról volt szó, kényelmesen lehetett aludni egy-egy megnyújtott éjszaka után is. Itt pedig most ne tessék feltétlenül pirkadatig tartó tivornyákra gondolni a pesti éjszakában, hiszen például egy átlagos napon kettesben is csak annyi időnk van, ami a gyermek elalvása, és a sajátunk között van. Néha az ember szeretné meghosszabítani ezt az időt. Olykor-olykor meg is teszi.

Programra is gyakorlatilag bármire lehetett vinni, ha éhes lett, a megoldás mindig nálunk (Anyánál) volt, ha elfáradt, hát elaludt a hurciban. Javarészt elmondhattuk, hogy nem kellett olyan drasztikusan változtatnunk az életünk ütemén, mint amennyire mindketten számítottunk rá az előrejelzések alapján. Ha figyeltünk rá, és tiszteletben tartottuk nem túl nagy igényeit, a sarj boldog hátizsákocskaként elkísért minket gyakorlatilag bárhová.

Aztán az első szülinap tájékán valami megváltozott. Ahogy elkezdett kinyílni a világ, elkezdett a csajszibarack is passzív csomagocskából egyre inkább a kalandjai aktív alakítójává lenni. A korábbi nagy városnézős csatangolásokat leváltják lassan a játszótértől-játszótérig séták, a programokat is igyekszünk az alváshoz igazítani, mert már nem alszik el hurciban, túl érdekes a világ… Elkezdtük azt is érteni, miről is szól a híres fordulat, miszerint “holnap reggel úgyis kelt a gyerek”. A bölcsi óta pedig mindez mintha méginkább felerősödött volna, nincs megállás. Bár néha van egy lustább reggel, a jellemző mégis a korai kelés. Így pedig már nagyon alaposan meg kell gondolni, hogy melyik buli, melyik játék, melyik film, melyik program éri meg azt, hogy másnap egészen az ebéd utáni sziesztáig  olyan legyen az ember, mint akit megvertek.

És akkor még csak egy gyerekről beszélek...aki benne van ebben a szieszta dologban...