Azt gondolom, szerencsésnek mondhatom magam. Úgy nőttem fel, hogy a szabadság nem volt igazából kérdés. A szüleimmel előzetesen egyeztetett keretek közt mindig szabadon dönthettem. Elkövethettem a saját hibáimat, tanulhattam belőlük, de mindig volt egy biztos pont, ahonnan kiindulhattam. Abban a biztos tudatban fedezgettem fel az egyre szélesebb világot magam körül, hogy otthon mindig szeretettel fogadnak, ha hazatérek a kalandozásból. Legyen az a kalandozás a ház mögötti játszótéren, vagy egy másik országban.

Az utazás mindig természetes volt, imádtam az új élményeket, embereket, látnivalókat. Mondom, szerencsés vagyok. A határok, és a határellenőrzés viszont valahogy mindig olyan furcsa, megmagyarázhatatlanul szomorú érzéssel töltöttek el. Pedig soha nem volt miért aggódjak. De mégis, valahogy a bizalmatlanság első benyomását keltette. Szerencsére ezt az első benyomást többnyire gyorsan elfeledtette velem az emberek kedvessége.

Amikor beléptünk az EU-ba, majd a határok is megnyíltak, én örültem. Azt éreztem, végre legalább Európában ünnepelhetjük egymás kultúráját a kellemetlen első élmények, határon várakozás, és  vizslató tekintetek nélkül. Tetszett a koncepció, hogy átugorhatok Madridba, Londonba, Berlinbe épp úgy, mintha Gyulára, Sopronba, Szegedre mennék. Hogy a többi európai hasonlóképpen meglátogathatja és megtapasztalhatja Magyarországot. Büszke voltam (vagyok) az európai identitásomra. Nem a magyarságommal szemben, hanem összhangban azzal. Úgy érzem, így van rendjén a világ.

Amikor Boró megszületett, fontos célommá vált, hogy Ő is megismerhesse ezt az érzést. Sőt, ha lehet, még inkább. A világ sokszínű és megismerhető, az emberek sokfélék és érdekesek. Azt szeretném, ha ezekkel a gondolatokkal nőne fel. Ha az embert látná, nem a nemzetiséget, bőrszínt vagy vallást. Mert több dolog köt össze mint amennyi elválaszt. Reményeim szerint bejárja majd a világot, és egy-egy útja után azzal tér majd haza, hogy “Apa igazad volt, ez fantasztikus!”

A világ sajnos egyre veszélyesebb hellyé válik, különösen egy egyedül utazgató, kaukázusi rasszba tartozó európai nő számára. Ezért remélem, hogy sikerül olyan nyitott embert nevelnünk belőle, aki bárhol könnyen kapcsolatot teremt és barátokra lel. Mert úgy gondolom, hogy ez lehet a válasz, és nem az egymástól elfordulás, bezárkózás, a “mikutyánkkölyke". A veszély sajnos valós, de ha hagyjuk, hogy a félelem elszigeteljen egymástól minket, akkor még valósabb. Azokkal tudjuk jobbá tenni a világot, akik értéket látnak a másik emberben, nem veszélyt.

Majdnem pontosan egy éve egy olyan országba látogattunk el, amely nem tagja az Európai Uniónak, így ismét előkerültek az útlevelek, álltuk a sort a határon, és a rég nem tapasztalt érzés is elfogott. Néztem a kislányomat ahogy nem érti miért állunk ennyit, és ha már állunk, miért nem szállhat ki a kocsiból, aztán néztem a gépfegyveres határőrt, és nem jobban, hanem kevésbé éreztem magam biztonságban. Arra gondoltam, hogy remélem, Borónak minél ritkábban kell majd megtapasztalnia ezt.

A héten egy nagyon balszerencsés népszavazással egy kicsit távolabb kerültünk attól az álmomtól, hogy a csajszibarack büszke magyar világpolgárként járja a kontinenseket, hol innen, hol onnan bejelentkezve, megismerve más kultúrákat, jó hírét víve a mienknek. Sok idő van még addig mire ez a kérdés aktuális lesz, sok dolog történhet, de félek, hogy nem jó irányba fordultak a trendek. A bezárkózás, a xenofóbia, a “régenmindenjobbvolt" hamis nosztalgiája kezd eluralkodni, és ez elszomorít.

Én egy olyan világban szeretném felnevelni a gyerekeimet, ahol az országok, nemzetek, kultúrák nem gyanakodva szemlélik egymást, és irigyen védik vélt vagy valós nagyságuk értékeit, hanem együtt lesznek többek azáltal, hogy megosztják egymással mindazt, amitől mi nagyra tartják saját magukat, és nyitottak mindarra, amit mások osztanak meg. Én ennek a világnak az ígéretével nőttem fel, és ezt az álmot akarom továbbadni is. Ha nekünk nem sikerül túllépni a saját határainkat, hátha majd a gyermekeinknek...

A jövőbeli önmagamat is szeretném emlékeztetni arra, hogy az idő kerekét nem lehet visszafordítani, és a múlt iránti nosztalgiából a fiatalok jövőjét tönkretenni olyan hiba, amit nem engedhetek meg magamnak. Remélem, ha úgy hozza a helyzet, elolvasom majd ezt a bejegyzést.