Szeretek főzni. Amióta pedig tudok is, egész más szemmel nézek a dologra.Halványan még rémlik az egyetemi évek mirelituralma, amikor a tojásrántotta volt a specialitásom, de szerencsére elmondhatom, hogy a minőségi étel nem csak a sarj végett került fókuszba, előtte is fontos volt.

Igaz ugyanakkor az is, hogy amióta nem csak kettőnkre főzünk, még komolyabb hangsúly van ételeken és alapanyagokon. Ritkán járunk ugyan piacra (mert nem nagyon van beutazható távolságon belül említésre méltó), de arra viszont figyelünk, hogy a csajszibarack a lehetőségeinkhez képest a legjobb alapanyagokból, itthon főzött ételt kapjon. Ráadásul még egészségeset is. Így aztán persze mi magunk is jobbat eszünk, mert máshogy nem megy.

Visszaolvastam az írást eddig, és bár nem fogom kitörölni, de szeretném gyorsan áthúzni azt a képet amit áttételesen kelt, hogy nálunk meló/bölcsi után hazaérve nagy családi kacagások közben készül minden nap a friss vacsora, másnapi ebéd, a vegytiszta konyhában, majd felváltva mosolyogva egymásra elfogyasztjuk. Frászt.

A konyhában jellemzően nyakig áll a mosatlan (kapja is bennem a szakács az ideget rendesen, de láthatóan nem eléggé) az előző napi kaja után. Boró hétköznap rendszerint az előző napi kaját eszi, mert mire visszaérünk a játszótérről, egyrészt rég késő van érdemben főzni, másrészt meg kb azonnal rohan az asztalhoz, hogy “Ebé’!Ebé’!”. Ha besegít a főzésbe, akkor azért lassul a folyamat mert a pici kezek még nagy koncentrációval is sokszor ügyetlenkednek, ha nem segít be, az pedig azt jelenti, hogy az egyikünk vele játszik a lakás egy másik pontján, tehát a főzőbrigád egy főre csökkent. Az étkezés maga mondjuk oké, bár azért a gondosan etetőszékbe juttatott minden második falatot megemlíteném. Az egész mögött pedig meghúzódik a legnagyobb realitás, hogy néha az embernek semmi kedve az egészhez, és inkább hideget eszik a család. Megesik. Nálunk legalábbis mindenképp.

Mégis, valahogy mindig amikor a heti menüt tervezzük, vagy nem otthon eszünk, felmerül a kérdés: “Jó, de mit eszik ebből a Boró?” A helyek és ételek jelentős részét ez egyébként hirtelen ki is zárja, a maradékból lehet változatosságot összehozni, plusz nyilván próbál az ember új kincsekre lelni, hiszen az internet végtelen.

Pár éve vendégségben voltunk, és ott a családfő azt mondta, hogy ők igazából két dologra költenek pénzt: a gyermekük iskoláztatására, és a minőségi étkezésre. Emlékszem, már akkor is nagyon tetszett ez a mondat, aztán ahogy apa lettem, és pláne amikor a sarj velünk kezdett enni, akkor értettem meg igazán ennek a szemléletnek a fontosságát.

Nem állítom, hogy nálunk csak ez a két dolog fontos, sokkal álmodozóbb vagyok én annál, és nem is vagyok vele egyedül, de kétségkívül a fő prioritások közé tartoznak. Ráadásul a főzés egy olyan szerelem, amit reményeim szerint majd a lányommal is megoszthatok. Ki tudja, talán ha hozzászokik, hogy otthon jól főzünk, és ő is kiveszi a részét ebből, egy nap majd sztárséf, vagy világhírű gasztroblogger lesz belőle (két kosárlabdameccs között, a modellfotózás után, a titkosügynöki bevetés előtt). Hogy furcsán fognak rá nézni az oviban/suliban amikor elmeséli, hogy előző este szotyrika vagy éppen badudu volt a vacsora? Valószínű. Hogy egy napon elém áll majd, és megkér, hogy bibimbap helyett csináljunk végre egy egyszerű pörköltet? Sanszos. De remélem ezzel együtt sikerül egy olyan nyitottságot és igényességet elültetni benne az ételével kapcsolatban, ami rengeteg minőségi gasztroélménnyel ajándékozza meg. Egyelőre a nyitottsága megvan, a kedvenc íze ugyanis nem a sós vagy az édes, hanem egyértelműen az “új”. Meglátjuk mit hoz a jövő.

Tegnap mindenesetre a bölcsiből hazaérve nekiállt főzni a játékkonyhájában, és én őszintén mondom, hogy ilyen finom képzeletbeli paradicsomos gombás steaket még nem ettem, mint amit ő lazán, a folyamatot végig kommentelve összedobott...