Már reggel kitaláltam az egészet. Direkt a szokásosnál is elegánsabban öltöztem fel, a csajoknak persze nem szóltam semmiről, csak egész nap örültem az én kis titkomnak, mint valami ajándéknak. Őrizgettem, dédelgettem, elképzeltem. Ha már olyan szerencsénk van, hogy Anya rendszeres elfoglaltsága miatt kettesben töltjük az estét heti kétszer, akkor uccu neki, legyen az első alkalom különleges! Elviszem randizni a csajszibarackot, olyan úgysem volt még.

Munkaidő végeztével rohanás a virágoshoz, nem sok idő van, a busz mindig dugóba keveredik, de egy szép piros virág még belefér. A busz persze dugóban állt, így megint ő az utolsó akit elhoznak, 10 perccel zárás előtt. Az emeleten rejtőznek a dadussal. Láthatóan csalódott amikor meglát. Anyát várta, mindig Anya jön érte...pedig sokszor meséltük már, hogy most fordítva lesz, Anya viszi és én jövök délután,de alighanem a zsúfolt bölcsis napjában elfelejtette. Sírásra görbül a száj, de szerencsére van nálam egy piros virág.  Pár perccel később már a peluscserén is túl vagyunk, a cipőt vesszük, és irány a város...sok a dolog még.

Az idő persze pocsék, hideg is, esik is, a buszt lekéssük. A sarj a piros virágot morzsolgatja  a megállóban, amíg a következőre várunk, közben számolgatjuk a kamionokat. Játszóházba készülünk, mert bár kerestem bábelőadást mozi helyett, de sajnos túl hétközben van hozzá, a sárkányos kiállítás pedig 6-kor bezár, csak arra lenne időnk, hogy jegyet vegyünk, arra már nem, hogy meg is nézzük. Megérkezik a busz, beszélgetünk kicsit Anyáról, akinek dolga van és majd jön ha végzett, a csajszibarack pedig beterítette virágszirommal a busz padlóját. Flower power.

A játszóházat aztán hosszasan keressük a bevásárlóközpontban. Közben a réteges öltözék darabjai sorra vándorolnak a gyermekről előbb a kezembe, majd szépen lassan a fülem mögé is. Megérkezve, a saját kabátomat is a gyerekfogasra teszem Boró cuccai mellé, a pultoshölgy nem szól, elnézően becsenget, végülis apa vagyok. Bent aztán észreveszem a felnőttfogast. Belül nevetek egyet magamon, az előző helyen szekrények voltak, az egyértelműbb. Negyed óra elteltével úgy tűnik, mindennek vége, krónikus anyahiány lép fel, de aztán az ugrálócsacsi, és az óriáslego orvosolja. Végül még a mászólabirintusba is bemerészkedik a kishölgy, és megdöbbentő bátorságról ügyességről és kitartásról tesz tanúbizonyságot, mert a legtöbb helyre nem tudok utána menni, hiszen fizikailag nem férek be. Csak mutatni tudom merre menjen, és drukkolni. Megoldja. A két csúszda közül mondjuk egyiket se sikerül megtalálni (az egyik mellett konkrétan elmegy),  de rengeteg olyan akadályon másik fel-,le-, át, amin szerintem még ő sem gondolta. Végül jó másfél órát töltünk itt, és csak a többedik “Éhes vagy? Menjünk vacsorázni?”-ra érkezik igenlő válasz. Öltözés közben a sarj meglóg cipő nélkül, épp hogy elkapom a kijárat előtt. Együtt visszamegyünk, összeszedjük a maradék cuccot, sőt még egy pelenkacserére is visszakéredzkedünk.

A vacsorára tulajdonképpen nincs szükség, mert otthon már el van készítve, de nem akarom kihagyni az estéből, úgyhogy beülünk egy olaszba előételezni. Nem igazán örülnek nekünk, gyerekszék sincs, de annyi baj legyen. Elég nagylány már, elüldögél a nagyszéken is. Kivéve amikor megunja és elrohan.

“- Gyere készítünk egy szelfit és elküldjük anyának!

-Jó!”

Ezt követően az étel kiérkezéséig Borót nézünk a telefonon persze. Amikor kijön a ravioli, az persze meleg, ezt gyorsan megtudja az egész étterem, és távozásig még két kergetőzésre sor kerül. Az adag szerencsére nem óriási, így hamarosan már nem a zsörtölődő megjegyzéseket, hanem a megkönnyebbült sóhajokat halljuk a hátunk mögött.

Otthon quiche van, úgy fogy mintha mi sem történt volna nem is olyan rég az étteremben. Az is igaz persze, hogy az uzsonna kimaradt. Megbeszéljük, hogy meglepjük Anyát, és letudjuk a fürdést mire hazaér. A kádra és a csempére kamiont és hintázó Borót rajzolunk. A szivacsmajom keringőt jár, néha megszakítja, hogy megmosson valamit a csajszibarackon. Anya érkeztére a fagyhalállal dacolva rohan ki a gyermek, én törölközővel utána, de a szárítást már rájuk hagyom.

Nem lesz minden alkalom ilyen, de ez fantasztikus volt. Nem volt minden aggodalomtól vagy feszültségtől mentes, de végül nagyon jól sikerült. Az ilyen váratlan ünnepnapok nálunk mindenkinek járnak, miért pont ő maradt volna ki?

Aztán majd évekkel később elmesélem neki milyen volt az “első randi”.