Nagy ágyunk van. Amikor megvettük az első igazán saját ágyunkat az első igazán saját lakásunkban, nem volt kérdés, hogy óriási lesz. Máig emlékszem arra a felemelő érzésre amikor a kinyitható kanapé után először terültem el a 200x180-on. Ez az ágy most nagyon üres, főleg hajnalonként, de a közelmúltig eléggé zsúfolt volt egy intenzíven és változatosan alvó csajszibaracknak köszönhetően.

A mélypont az az éjszaka volt, amikor arra érkeztem a hálószobába, hogy a gyermek Anyát az ágy szélére szorítva keresztbe fekve alszik a takarómon és a párnámon. Nem akarván felébreszteni, jó nyolcvan percen keresztül forgattam át a porontyot illetve maceráltam ki alóla a felszerelést. Igen, figyeltem az órát, gondoltam egy nap majd jó sztori lesz a vejemnek. ;)  Aznap éjjel azért elgondolkodtam rajta, hogy esetleg ideje lenne, ha úgy gondolná, átköltözik a saját ágyába.

Azonban az igazság az, hogy ekkor még nem is volt saját ágya. Pontosabban sosem volt még igazából. Attól a pillanattól kezdve, hogy hazajött velünk, köztünk aludt, hol Anya párnáján amikor még elfért rajta, hol egy párnavirsli-emelvényen, majd később csak úgy simán, hálózsákban. A legmesszebb ettől a felállástól a költözés és a fent említett óriási ágy összeszerelése közt voltunk, amikor a kinyitható kanapé melleltt aludt a mózeskosárban, és még ekkor is reggelente mindig köztünk találtam. Volt ugyan hivatalosan egy rácsos ágya, patinás családi örökség (még az apjáé volt, gyönyörűen esztergált, összeszerelhetetlen műremek) felújítva, de azon kívül, hogy egy pár sziesztát lenyomott benne, meg néha belemászott ugrálni, nem volt különösebb interakcióban vele.

Anyával mindig úgy voltunk ezzel a dologgal, hogy majd jelzi a gyermek, ha úgy érzi, eleget rugdosta éjjelente az arcunkat és továbbállna. Aztán szülinapi ajándékötletelés közben felmerült, hogy mi lenne, ha kapna egy ágyat mindehhez, és így lenne hova menni ha elérkezettnek látja az időt. De ennél többet nem gondoltunk a dologba, pláne, hogy én akkoriban épp boldogan lubickoltam a friss előléptetésem mámorában, amennyiben nem csak az esti meséhez, de már a konkrét altatásoz is igényt tartott a társaságomra a gyermek.

A gondolatot ennek ellenére tett követte, és a jeles nap reggelén ott figyelt a kissé átalakított Borószobában a kiságy. A csajszibarack átszellemült vigyorral a fején vetette bele magát, majd miután bejárta minden szegletét, és megvizsgált minden figurát  az ágyneműhuzaton, egy látszólag hirtelen ötlettől vezérelve minden plüssét akkurátusan áthordta a polcról az ágyra, és közéjük feküdt. A délutáni alvás még a nagy ágyban volt, este azonban feltettük a nagy kérdést, hátha erre várt csak: “Hol szeretnél aludni, a nagy ágyban vagy az ágyikódban?” Egyikőnk sem számított arra, hogy a válasz egyből (és azóta is, minden este és délután, kivétel nélkül) “Ágyikómban” lesz. Egy ideje már igazából nem is kérdezzük minden alkalommal. Felesleges.

Másnap reggel hosszasan és vigyorogva azonosított a szobájában a sajátjaként mindent, ami azt hiszem, azon a reggelen lett igazán az övé.

Megnyugtathatok tehát minden “együttalvás” miatt aggódót, hogy valóban eljön az az idő amikor a gyermek készen áll, és maga úgy dönt, hogy most már a saját ágyában szeretne aludni. Nem árt persze, ha ehhez van egy saját ágya...