Heuréka!Megvan! Akkora felfedezést tettem, amihez képest a spanyolviasz melegvizestűl együtt törpül el. Ha könyvet is találok írni róla, megfigyelésemért méltán emlegetik a nevemet a legnagyobbakkal! Mit nekem Markham, tartom a markom.

Na jó, ennyire nem extrém az eset, de nekem személy szerint egy kisebb megvilágosodással ért fel, amikor tegnap rájöttem, hogy a lányomnak egyszerűen rossz napja van. Pontosabban, hogy lehet rossz napja. Neki is.

Amikor elkezdődik ez az egész szülősdi, a gyermek még igazából egy kis védtelen állatka, ösztönlény, sokféle baja nem tud lenni. Az éhes/fáradt/fájahasa triangulumban jó eséllyel meg lesz a megoldás. Azonban ahogy cseperedik, és egyre inkább ember lesz, kialakul a személyisége. Fejlődik. Konfliktusokba kerül. Ahogy az emberek szoktak.

Az azonban már nem biztos, hogy a konfliktus, vagy probléma megüti a mi, felnőtt ingerküszöbünket is. Pedig itt lenne valahol a lényeg, hogy emberként és partnerként kezeljük a gyermekeinket, de a koruknak megfelelően. Ez pedig a problémáik létére vagy jogosságára is ugyanígy igaz.

Olyan probléma ami nekünk semmiség, nekik lehet hogy óriási jelentőséggel bír. Van is erről egy kedves Mark Twain idézetem, ami valahogy a magyar idézetgyűjtő oldalaknak (miért vannak idézetgyűjtő oldalak amúgy?) nem indította be a fantáziáját, így mivel nem szeretném lemészárolni a szavakat, jobb híján angolul kerül ide:

“Nothing that grieves us can be called little: by the eternal laws of proportion a child's loss of a doll and a king's loss of a crown are events of the same size.”

Ha pedig elfogadjuk azt, hogy amint a sarj világát is leginkább akkor tudjuk megismerni, ha lemászunk hozzá, kommunikálni is úgy érdemes vele, hogy a szemébe nézünk, nem pedig felülről sugározzuk az adást, és a problémáit is érdemes legalább megvizsgálni az ő szemszögéből, akkor talán azt is könnyebb megérteni miért olyan fontos a kék pohár, vagy a lufi a babakocsira, és mennyire el tudja rontani a napot ha elmarad.

Vegyük mondjuk a poharas példát. A gyermek reggelihez a kék pohárból szeretne “kávézni”, de az éppen a fene se tudja hol van, megkeresni nincs idő, mert el kell érni a buszt, megindoklom ugyan, de végül a pirosból kap, ami nem tetszik neki. Ha mondjuk reggel nem volt otthon Anya mert dolgoznia kellett menni, ezt már legalább a második csalódása így reggel, ami akár ahhoz is elég lehet, hogy rosszul induljon a napja. Végül is, ha Twain tanácsára arányosítok és mondjuk elképzelem, hogy nincs reggel kávé és még a fogkrém is elfogyott, ez épp elég a diszkomforthoz. Én persze már megtanultam, hogy pusztán ezért ne kiabáljak emberekkel, de mondjuk nekem sem megy mindig, és ő pedig még csak most tanulja.

Talán kicsit túl sokszor neheztelünk a gyerekekre azért mert emberként viselkednek. Érdekes módon hajlamosak vagyunk annak ellenére, hogy ők kisebbek, nagyobb elvárásokat támasztani feléjük. Különösen, ha magatartásról, “jólneveltségről” van szó. Ha jobban belegondolunk, eleve nonszensz, hogy egy gyermek csak akkor lehessen rosszkedvű vagy morcos, ha valami konkrét baja van. Velünk is előfordul, hogy nem tudjuk megnevezni az okát miért is menjen mindenki a fenébe aznap. Amikor pedig mi magunk vagyunk stresszhelyzetben, vagy körülöttünk ideges mindenki, valóban nagyon praktikus lenne, ha a gyermek nem tetézné a helyzetet még sírással, de lássuk be elég valószínűtlen, hogy ne érezze meg az őt körülvevő feszültséget, és ne próbálja meg feldolgozni a maga módján.

Szülőnek lenni csodálatos dolog, de szerintem egyetlen szülő sem állítaná azt, hogy könnyű.Dackorszakban pedig különösen nehéz. Van úgy, hogy a dráma egyszerűen csak dráma. A bontakozó akarat csörtéje a szülői és a realitás szabta korlátokkal. Van, hogy vélt vagy valós probléma áll mögötte. De az is előfordul, hogy egyszerűen annyi a magyarázat, hogy bal lábbal kelt fel.

Mint bármely másik ember.