Azért vannak a kőkemény elhatározásai az ember idealista fiának a gyermeke megszületése előtt, hogy aztán az élet kacagva felülírja azokat. Én aztán nagyon határozottan azon az állásponton voltam, hogy bizony a kicsinek lesz saját szobája, abban saját kis ágyacskája, és ő majd ott szépen elhajcsikál, mi meg Anyával felváltva szaladunk hozzá, ha megébred és hiányol minket. Aha…

Boró az első naptól Anyával aludt, vagy legalábbis mellette egy olyan kórházi bevásárlókocsiban. Annyira örültünk neki, hogy együtt lehettek és nem kellett a koraszülött osztályra mennie, hogy fel sem merült, hogy ez bármikor változna.

Amikor aztán kiengedték a lányokat a kórházból, helyhiány miatt továbbra is együtt aludtunk (Boró Anya párnáján, akkor még elfért rajta). Komoly helyoptimalizálásba került, hogy abban az egy szobában, ahol meghúztuk magunkat a saját fészekbe költözést megelőző egy hónapban, valahogy elférjünk. A kiságy bepasszírozása például fel sem merült.

Mikor végre beköltöztünk, kezdetben akkor is egyetlen szobára korlátozódott az életterünk, igaz, ez már egy nappali volt, és ráadásul a sajátunk (voltak tervek a lakás kipofozására mire megérkezik a sarj, de hát mint tudjuk az élet az, ami az ember tervei között történik). A csajszibarack szobája ekkoriban raktárként funkcionált, az ágya még dobozban. Az éjszakákat a mózeskosárban kezdte az ágy mellett, de reggelre valahogy mindig köztünk találtam.

Mire elkészültek a hálószobák is, már a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a poronty velünk alszik.

“Holaludjonagyerek” témában mindkét tábor népes, tele van statisztikákkal, rémtörténetekkel, legendákkal. A különalvásnak is, az együttalvásnak is igazi folklórja van. Van, aki szerint muszáj megacéloznia magát az embernek, és minél előbb átszoktatni a porontyot a saját szobájába, de legalább a saját ágyába, mert később csak még nehezebb lesz, aztán úgy jár mint a szomszéd, ahol a majd’ egy éves gyerek még mindig a szüleivel alszik. Mások a légzésfigyelőn és kiságyon megspórolt zöldhasúakat lebegtetve győzködnek mindenkit arról, hogy az együttalvás bizonyítottan csökkenti a hirtelen bölcsőhalál kockázatát. Érvek és ellenérvek számolatlanul. Mint a legtöbb dologban, szerintem ebben a témában sem fekete-fehér a világ, és bizony minden családnak magának kell kitapasztalni, hogy nekik mi működik.

Én szeretem, hogy a kislányom mosolyára kelek a sírása helyett (többé kevésbé semleges vagyok azzal, amikor arra kelek, hogy a fejemen mászik). Szeretem a mosolygós, együttlustálkodással töltött perceket, amikből még a hétköznapokra is jut. Anya boldog attól, hogy gyakorlatilag úgy meg tudja oldani az éjszakai szoptatást, hogy igazából bármelyikük felébredne. Boldogan kiskifli-nagykiflizik a kislányával két etetés között. Mindketten örülünk annak, hogy az éjszaka bármely pontján azonnal ellenőrizhetjük, hogy megvan-e jól van-e a poronty. Boró pedig jellemzően annak örül, ha megtalálja a lábát ébredés után, és csak úgy általánosságban véve boldog.

Amúgy nekem is a klasszikus  ellenérveim voltak az együttalvás ellen:

1. Ráfordulok a gyerekre (Nem fordulok rá. Nem tudom miért, de nem. Jó az elején el volt rejtve egy párnára, utána meg már megszoktam, és most már egészen kis helyen is elférek. Mert ő viszont rámfordul. Többször is. Ilyenkor néha a hónom alá csapom és együtt alszunk tovább)
2. Házaséleti kérdések (Nincsenek. Kreativitás kérdése az egész, meg B, C és D terveké.)
3. Nem fog akarni átszokni a kiságyába (Amikor eljön az ideje, bizony átszokik. Ezt azért mondom, mert épp tapasztalom. Boró elkezdett egyre több időt a kiságyában tölteni. Konkrétan oda tesszük le aludni éjszakára, és csak akkor visszük át közénk, amikor szól, hogy szerinte itt lenne az ideje.)

A sarj illetve az élet gondosan rácáfolt a fenti, és minden egyéb, az együttalvással kapcsolatos aggodalmamra és fenntartásomra. Azt tudom tehát csak mondani mindenkinek aki bizonytalan a témában, hogy próbálja ki, aztán úgyis kialakulnak a dolgok maguktól.

Azt is fontosnak tartom elmondani ugyanakkor, hogy az együttalvás függőséget okoz, és nem csak az anyáknál. Bizony, apák is képesek rákattanni az ütemes kis szuszogásra a sötétben, az éjközepi odabújásokra meg különösen.

Talán ezért van, hogy a hálószoba helyett újra  a nappaliban alszunk (mert onnan közelebb van a gyerekszoba), és egy kicsit mindig megkönnyebbülünk amikor meghalljuk, hogy hív minket. Az még egy éjszakányi babaillat.