Szobafogságban voltunk a hétvégén. Na jó, ez így nem teljesen igaz, de annyiban mindenképpen, hogy az amúgy jellemzően rohanós, programokkal telített családi hétvégénket ezúttal lecseréltük egy csendes, otthonülős, legfeljebb a környéken csámborgósra. Az ok? Míg sokaknak a szeptemberről a “buli a suli” nevű (legalább) 20 éves közhelyszörny jut eszébe, a sarj arra jutott, hogy “buli a bili”.

Az egész nagyjából három hete kezdődött, amikor a csajszibarack először tépte le magáról a pelenkát, hogy puci fenékkel vandálkodjon a lakásban, és a szokásosnál is sokkal hevesebben tiltakozott a visszaapplikálás ellen. Meleg volt, nem is tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget, hadd szóljon. Azért előkaptuk a bilit, ami amúgy csak azért volt otthon, mert pár hónapja haverék is vettek egyet és egyébként is olcsó. Aztán olykor rá is ült, néha bele is talált, majd egyre gyakrabban tette ezt, és rászokott arra is, hogy "pisipisi"-t kiabáljon bármikor, amikor történés volt a pelusban (igen, éjjel is, hajnalban is). Egy ideig nyugtatgattuk, hogy tegye a dolgát bátran, de egy idő után végül leesett a tantusz: ez a gyerek szobatisztulni akar!

Lélekben búcsút mondtunk az előző héten kinézett szörnyikés pelusnak (majd ketteske…), és elkezdtük támogatólag pelustalanítani a gyereket az egyezményes jelre (lásd fent). Ez így ment nagyjából egy hétig, amikor is úgy döntöttünk, ideje teljesen beleállni ebbe a dologba. A net bugyraiból előkerült, a “Hogyan szoktassuk bilire a gyermeket 3 nap alatt” című segédanyag, (őrület mi minden van a neten de tényleg...tudjátok mi nincs? Karácsonyi dalokat éneklő jigglypuff...ezt egy kollégától tudom), a nappaliszőnyeget feltekertük, és felkészültünk az eseménytelenül eseménydús hétvégére. A biztonság kedvéért 4 napot adva a dolognak.

Jellemzően otthon voltunk, bár azért amikor a gyermek szaltót ugrott a kezembe a fitneszlabdáról, megmászta az ablakot és a játék hevében három percen belül kétszer vágott fejbe a kisautóval úgy, hogy feljajdultam, akkor beláttuk, hogy a játszóteret mindenképpen be kell vonni a hétvégébe. A szokásos felszerelést pótnadrágokkal és a bilivel egészítettük ki. Már az első nap elég jól ment, amíg nem volt hullafáradt, vagy házon kívül, vagy szűk nadrágban. Aztán a második nap teljes kudarc, igaz, egész nap vagy fáradt volt, vagy házon kívül, és végig szűk nadrágban. A harmadik naptól kezdve viszont már a játszótértúra is sikeres volt, amin az igazat megvallva annak ellenére lepődtem meg, hogy kétség sincs bennem abban a kérdésben, hogy a világ legzseniálisabb kétéveséről beszélünk. A végén még kiderül, hogy vannak működő tippek a neten…

Amire nem számítottunk, az az volt, hogy mennyire élvezni fogjuk azt, hogy nincs semmi program. Sokszor annyira keressük az élményeket, annyira mindent meg akarunk mutatni a sarjnak, hogy épp csak egymásra figyelünk kevésbé a sok inger miatt. Nagyon jó volt lelassítani, nem görcsölni azon, hogy altatásra hazaérünk-e, vagy hogy el tudunk-e utána indulni időben.

Hosszú még az út mire teljesen elbúcsúzunk a pelusoktól, és alighanem mire odaérünk, kezdhetjük előről, de egy nagyon fontos mérföldkövet elértünk a hétvégén. A csajszibarack (otthoni környezetben legalábbis) átszokott a bilire, és ráadásul az egész a saját ötlete volt, akkor történt, amikor ő késznek érezte magát rá.

A legjobb dolog az egészben mégis az a rengeteg “szabad szabadidő” volt. A nagy nyugiban olyan dolgok kerültek elintézésre, amik hónapok óta csak halogatva vannak. Ráadásul lehetőségem nyílt 20 percen keresztül kakasokat nézni a youtube-on a lányom kommentálásával (“Igen, az is kakas...Komolyan...)

Bár büszkék vagyunk a folyamatosan pörgicsélő kis életünkre, azt hiszem, ezentúl be fogunk iktatni direkt “lassú” hétvégéket a bilitől függetlenül is. A legjobb szívvel ajánlom Nektek is.