Szülői értekezleten jártam a minap. Ez volt az első igazi szülői értekezletem. Összesen is a második, ha beleszámoljuk a teljesen szürreális másfél órát amin az állami bölcsivel folytatott rövid flörtünk eredményeként vettem részt. Nem igazán tudtam mire számítsak, hiszen a folyamatos kommunikációnak köszönhetően bármelyik félnek bármi közlendője volt, az gyakorlatilag instant átment. Mindenesetre miután a csajszibarack elment Anyával gesztenyét szedni a közeli parkba, én elfoglaltam a helyem a csoportszobában felállított székkörben. Hamar kiderült, hogy nem lesz ez egy hosszú beszélgetés, hiszen egy téma volt: szűk egy év múlva bezár a bölcsi, addig is csoportösszevonás lesz, az összevont csoportotot a másik dadus viszi majd, a “mi dadusunkat” pedig elküldik. Ráadásul radikális pályaváltásra készül, tehát követni sem lehet.

Sok minden futott végig a fejemben amíg körbenéztem a termen, ahol a szülők egy része zsebkendőért nyúlt a másik része pedig a “tagadás” fázisát átugorva egyből az “alkudozással” nyitott.

Nem volt olyan régen amikor még ugyanitt arról írtam, milyen nehéz is másra bízni a sarjat. Milyen nehéz megtalálni az az “idegent” akiben megbízol annyira, hogy azt mondod: “Tessék, itt ez az emberpalánta, aki belőlem és belőle lett, eddig mindig velünk volt, ismerjük minden rezdülését, azt szeretnénk, ha ezentúl Veled töltene több időt, óvd őt kérlek, és segíts nekünk abban, hogy boldog emberré cseperedjen!” A múlt héten megtudtam, hogy ennél jelentősen rosszabb “elveszíteni” ezt az embert, aki már nem is “idegen” miután megtaláltad.

Nem volt egyszerű nekünk megtalálni A-t. Volt a csajszibarack beíratva másik családi napközibe is eredetileg, ahonnan végül kivettük, mert valami hiányzott. Ezt a valamit aztán ezen az új helyen véltük megtalálni, amely ugyan messzebb van tőlünk, de boldogan tesszük meg az extra utat minden reggel és délután mert itt megvan az a kellemesen meleg érzés amit kerestünk. Az, hogy A lett a dadus, tulajdonképpen a véletlen műve, alakulhatott volna másképpen is, sőt eredetileg úgy volt, hogy másképpen alakul.

De végül így alakult, és ő lett a nyugodt, szeretetteljes, biztos pont nekünk ebben a nagy változásban. Mint Lorenz lúdjai, imprinteltünk mindhárman rá, és amikor pár héttel később távozóban belesve az ablakon a csoportszobába azt láttam, hogy a lányom 5 perccel érkezés után az ölében ül, és türelmesen hagyja, hogy copfba fogja a haját (ezt nekünk csak negyedév csúszással engedte meg) biztos voltam benne, hogy megvan, Ő az.

Furcsa egy kapcsolat ez, hiszen nem közvetlenül, hanem a gyermeken keresztül kapcsolódunk, a valódi interakció köztünk minimális, azáltal lett fontos ember, hogy a sarj szereti. Nem számítottam rá, hogy meg fog viselni ha egyszer véget ér. Igaz persze az is, hogy nem is gondoltam, hogy valaha vége lesz...az ovi még olyan megnyugtató messzeségben tűnt lenni. A tudatos részem tudja, hogy nyilván az én gyermekem sem volt neki több vagy különb mint a többi az évek során, de ezt gondosan ignorálva sajnálom szegényt, hogy a továbbiakban Boró nélkül kell lennie (hiszen mekkora király kiscsaj már de tényleg), Borót pedig szintúgy, hiszen most akkor új dadusa lesz, nem az, akivel beszokott, akit megszokott, akivel eddig a legtöbb időt töltötte. Vajon hogy fogja feldolgozni a változást...novembertől ráadásul “főállású bölcsis” lesz, ami már önmagában is kihívás lett volna, hát még A nélkül. (Persze az is lehet, hogy simán fog menni, mert nagylány már a sarj, de hát az atyai szív mindig aggódik, különösen, ha változás jön...legalábbis az én atyai szívem ezt teszi.)

Miközben rajtuk sajnálkozom, közben persze minket viselt meg az eset a legjobban Anyával. Nem kéne aggódnunk, hiszen annyi minden változatlan marad: a hely (ha a csoportszoba konkrétan nem is), a koncepció, a légkör, a bölcsis pajtik, a kukásautó ami origamimadarat osztogat, és messziről integet a gyerekeknek... Az új dadus nyilván a világ második legjobb bölcsisnénije, hiszen ugyanitt dolgozik, ráadásul nem is teljesen idegen, és első blikkre szintúgy kedveli a gyermek. Valahogy mégsem ok…

Minket itt hagytak, pedig azt hittük ez örökké tart. Most úgy tűnik, soha senki nem fogja tudni betölteni ezt az űrt. Aztán az idő persze minden sebet begyógyít, több ilyen, sőt ilyenebb is vár ránk, de ez most váratlanul ért...

(Kép: Styykisholmur /deviantART/ - Falling like tears)