Hazaköltözött.

Voltak pillanatok amikor egyikünk sem hitt benne, hogy ez meg fog történni, még annak ellenére sem, hogy maga a racionalitás zárta ki, hogy Boró a testvére születésétől immáron örökké a Nagyinál aludjon.

Pedig egy darabig úgy tűnt, ez lesz. A Csajszibarack a nagytestvérség első egy hónapjában 95%-ban a nagymamánál aludt. Néha Anyával és Fülünyúllal, olykor velem is, de többnyire magában. Bár korábban is megtörtént már, hogy kiment egy-egy éjszakára a Nagyihoz aludni, viszonylag gyorsan egyértelművé vált, hogy itt most többről van szó, ez valahogy része a feldolgozásnak.

Nem volt nehéz persze összerakni. Hiszen egy darabig lehet indokolni a rugalmasabb szabályokkal, a nagyobb zöldterülettel, vagy a kortárs kis barátnőkkel a lakóparkban, és az is igaz, hogy több okból is, a Nagyi lakása az otthon egyfajta kihelyezett tagozatának számít. De amikor a gyermek minden este kétségbeesetten kéretőzik ki, hogy “A Nagyinál szeretnék aludni! Légyszi! Lehet?”, és a miértre nem tud többet válaszolni, mint, hogy “Mert ott könnyebb.” akkor azért lehet sejteni, hogy valami többről van itt szó.

Nap közben minden idillien cuki volt (váratlan és váratlanul nagy kiborulásokkal, de ez olyan tünete volt a testvérszületésnek, amivel nagyjából számoltunk), és legtöbbször még a délutáni alvásnál is, de valamiért az éjszakai alvásnak a Nagyinál kellett megtörténnie.

Eleinte úgy gondoltuk, ha a Nagyi is benne van, miért ne lehetne kint aludni. Senki nem számított rá,hogy hetekig fog tartani, sem arra az érzelmi hullámvasútra ami járt vele. Szerencsére a Nagyi jól bírta a strapát, épp szabin is volt, úgyhogy nagyjából korlátlanul nyitott volt az ottalvásra, mi pedig egyre nehezedő szívvel bár, de engedtük.

Miközben egymásban tartottuk a lelket, mindenféle teóriákat gyártottunk arról, miért épp ezt a módját választotta nagylányunk a feldolgozásnak. Vajon az osztatlan figyelem miatt? Vagy azért, mert ott még minden ugyanolyan, mint a család bővülése előtt volt? Ha igen, akkor vajon mit fog szólni, amikor először kivisszük a testvérét, nem fogja-e úgy érezni, hogy az utolsó mentsvárát is elvettük (spoiler: nem érezte úgy). Vajon állhat-e ez kapcsolatban azzal, hogy ő az élete első egy hónapját abban a lakásban töltötte, mert még nem volt költözéskész a saját otthonunk? Ha pedig igen, akkor egy hónap elteltével vége is lesz a folyamatos kintalvásnak?

Vége lett. Érdekes módon, majdnem pont egy hónap után.

Hosszú egy hónap volt amíg tartott. Sokszor illetlenül praktikus, végig érzemileg megterhelő, kétségekkel, mélypontokkal, de összességében mégis reménnyel teli. Hagyjuk? Tiltsuk? Melyik árt, melyikkel segítünk? Sokszor akartunk véget vetni neki, de végül nem tettük. Inkább arra fókuszáltunk, hogy tudja, és érezze: Mi sok szeretettel várjuk haza, ha úgy érzi, hogy van kedve jönni.

Aztán egyszer csak azt figyeltük meg, hogy már inkább az az érdekes neki, hogy máshol aludjon, mint ahol éppen van. Hogy valami változott vagy ilyen egyszerű volt “meghekkelni” a dolgot, azt már sosem tudjuk meg. Mindenesetre kiderült, hogy ha a napot kint töltik/töltjük, akkor Boró inkább haza akar jönni. Így néha erre is lehetőséget adtunk. Nem volt mindig egyszerű számára a döntés, sokszor az utolsó pillanatban gondolta meg magát egyik vagy másik irányba, volt, hogy még Tádét is a Nagyinál hagyta, hogy hazajöjjön velünk.

Apránként tehát, ahogy “kiköltözött”, a visszautat is megtalálta.

Úgy gondolom, jól tettük, hogy engedtük Borót a saját ütemében haladni, ott és úgy feldolgozni a testvérré válást ahogyan és ahol neki erre szüksége volt. Elmondhatatlan boldogság volt látni, ahogy nemcsak hazatalált, hanem önmagát is megtalálta újra.