Hát megtörtént. Előbb-utóbb mindenkivel megtörténik. Nálunk majdnem két évnek kellett eltelnie mire a csajszibarack eltöltötte az első éjszakáját a szülei nélkül. Első körben azért közigazgatási határon belül maradtunk, taxi gyorstárcsázón, gyermek a nagymamánál. Azt hiszem mindannyian (kivéve Borót, aki az első pillanattól fogva rém lelkes volt) arra számítottunk, hogy nem fog sikerülni. Nem is az elalvás, hiszen délutáni alvás már volt több is nélkülünk (például a bölcsiben), azt tudjuk, hogy megy. Sokkal inkább az éjszaka átalvása, mert a sarj az éjjel egy bizonyos pontján mindig létszámellenőrzést tart, és hát olyan még ugye nem volt, hogy azon ne jelent volna meg mindkét cici, tehát nem is tudtuk, mire számítsunk.
Volt viszont ez az esküvő, a meghívón a mi nevünk, és mindkettőnkben az érzés, hogy igencsak ránk férne tulajdonképpen egy kettesben töltött, átbulizott éjszaka. Volt már randikánk, párórás megszökésünk, sőt egész napra is szerveztük már ki Borót a nagymamához, de valahogy az éjszaka más. (Eleve, az éjjel nem érhet véget ugye…) Aki nem látott még szülőket bulizni, akik épp “kimenőn” vannak, nem látott még bulizó embert. Úgy gondolom, igenis szükség van arra, hogy a szülők néha szögre akaszthassák ezt a szerepüket, és legalább úgy tehessenek, mintha visszaforgatnák az idő kerekét azokba az időkbe, amikor megtalálták egymást, hogy aztán majd együtt szülők lehessenek.
A vendégseregben található rutinosabb szülőtársak persze nem voltak restek rémtörténetekkel lelkesíteni minket, amelyekben az anya napokig kapta a durcát az első ilyen alkalom után, míg végre sikerült bebizonyítani, hogy azért többnyire nem tűnik el, és megbízhatóan elérhető, csak épp volt egy kivételes alkalom. De semmi ok a pánikra, a második alkalom már simán ment, amúgy pedig már az ötödiknél tartanak, most már rutin az egész. Mivel amúgy is nehéz időszakot élünk, már láttam lelki szemeimmel a dühös kis kacsafejet, ahogy tiltakozik még a levegővételem ellen is. Gyorsan vissza is mentem még egy welcome drinkért.
Akármilyen jól is éreztük magunkat, azért az is bizonyosságot nyert, hogy egy szülő bizony szülő marad, nem lehet ezt csak úgy lekapcsolni. Olykor-olykor azon kaptuk magunkat, hogy merengve nézzük más szülők lányainak hajkölteményeit, és azon gondolkodunk, vajon mivel lehetne lefizetni a sarjat, hogy ő is engedjen ilyesmit. A kritikus időpontok környékén kissé sűrűbben, és félve néztünk a telefonunkra, hogy hátha volt ott egy hívás, csak nem vettük észre. De nem volt. Egy másik pár kapott ilyen hívást, és minden részvétünk ellenére azért mi nagyon örültünk, hogy nem nekünk kellett taxiba pattannunk és hazaszáguldani. Amúgy félúton ők is visszafordultak, mert végül ott is el tudott aludni a poronty. Békésen szuszogó gyermekünk képével nyugtatva magunkat, hajnalig roptuk végül.
Másnap aztán őszintén szólva én egy kis lelkiismeret-furdalással ébredtem, ami viszont gyorsan átcsapott egyfajta furcsa sértődöttségbe amikor kiderült, hogy egy hívás/üzenet nem sok, annyi sem érkezett a nagymamai vonalról. Sietve összekaptuk magunkat azért, és útnak indultunk, hogy minél közelebb legyünk, amikor jön a segélyhívás. Nem jött. Telefonálni nem mertünk, így aztán SMS-ben tudtuk meg, hogy minden a legnagyobb rendben, jó hangulatban vásárolgatnak éppen. Úgyhogy akkor leálltunk a hanyatthomlokkal, megreggeliztünk, és viccelődtünk egy sort azon, hogy tulajdonképpen lehet, hogy a csajszibaracknak volt nagyobb szüksége egy éjszakára nélkülünk. Találkozáskor azért volt egy kis duzz, de semmi komoly, sőt, mintha azóta kicsit apásabb lenne.
A világpremier tehát sikeres volt (éljen az ifjú pár), így bizakodva nézünk a jövőbe, és álmodunk merészeket. Anya például most lepett meg névnapomra egy decemberi, barcelonai úttal...
